A tavaly őszi Amorphis koncertet ki kellett hagynom, mert ugyan nagyon erős kis csomagban érkeztek az Arénába a Nightwish és az Arch Enemy társaságában, de mégsem volt annyira vonzó, amikor a finn mesterek headlinerként tolják magukat a jól megérdemelt felső pozícióba. Már csak azért is megérdemelt a helyük, mert a tavalyi év egyik (ha nem a) legjobb lemezét tették le az Under The Red Clouddal. S hogy teljes legyen az Öröm, magukkal hozták a holland progmetálos Textures-t, aki végre új lemezzel jelentkezett idén a Phenotype-pal. A görög Poem volt a harmadik szereplője az estnek, de az ő teljesítményük kimaradt nekem, mert a merch pult izgalmasabb volt.
A Textures nagy kedvenc zenekar a progmetal világból. A 2011-es Dualism lemezük nálam eddig - és még most is - minden visz, de semmi szégyellnivalója nincs a bandának az új lemez kapcsán: erős, nem újdonságokkal teli, de harapós anyag lett a Phenotype. Ötvenperces műsoruk talán kicsit mackósabban indult, mint kellett volna, de hamar, a második nótára meg is jött az erő, a hangulat és a hangzás is. Szép számmal bólogattunk a technikás zenéjükre, melynek a középső etapjára - ami kb több, mint fél órát jelent - semmi panasz nem lehet. Az új lemez blokk (New Horizon, Shaping a Single Grain of Sand, Illuminate the Trail), az Awake és persze a Singularity tökéletesen hangulatban került a Nép. Az Awake előtt még volt egy kis párperces kitérő, amikor a színpadon egyedül hagyták a billentyűs úriembert (Uri Dijk) és eljátszotta a Zman-t az új lemezről, amibe aztán szépen ráhangolták az Awake-t. Jó volt ez is na. Aztán kis pusztítás-darálás a végére a Laments of an Icarus képében laza nyolc év távlatából. Jó kis program volt, kicsit rövid, jobban el tudnám őket képzelni egy rendes, hosszú setlisttel, amikor nem marad ki például a Reaching Home, de ez személyes nyűgöm csak…
Majd negyven percnyi színpadi átvakaródás után jött az este főszereplője, az Amophis. Meggyőződésem, hogy a hosszú várakozási idő annak szólt, hogy ők is meg tudják nézni a keddi BL meccs első félidejét, majdnem mindenki így tett: a pultoknál feszülve légfociztak egy sörrel kapaszkodva a kezükben (kicsit ennek én is örültem, mert öt napon belül két fontos meccset is kihagytam (majdnem) koncert miatt). Szóval jöttek a finnek és ha már az utolsó két lemezüknél nem hibáztak, nem igazán tették meg azt a szívességeket nekünk hál’istennek, hogy koncerten bakizzanak. Tomi Joutsen megszabadult földig lógó rőzséitől, így nem volt olyan látványos hajpörgetés, mint korábban, de nem is ezen múlt az este sikere.
Ahogy korábban is, most is jól keverték a dalokat a régebbi és turné apropóját adó új lemez nótáit. A hangzással nem volt baj most sem, ráadásul nagyon sokan jöttünk össze. A keverőpult és a színpad közötti részben gombostűt sem lehetett volna leejteni. Majdnem a program felét adna a Red Cloud, tehát rendesen bemutatták az új lemezt és jó érzékkel, csomagban pakolták ezt nekünk oda a buli elején bemelegítésnek, amikor egy múltidézésről visszajöttünk, vagy épp a ráadásban a Death Of King esetében. Jól ültek a régi, klasszikus, sőt a korai death metal érából származó szerzemények is (On Rich And Poor, Drowned Maid), nem lehetett riadt arcokat látni, amikor megdörrent a Joutsen mélyen hörgő orgánuma. Apropó Joutsen: egyetlen pici negatív érzésem vele kapcsolatban volt. Mintha nem lett volna 100 százalékos formában, vagy a kedve nem volt az ideális a koncerthez, de nekem szürkébbnek tűnt a fellépése, mint korábban láttam. Közel sem volt annyira extrovertált, mint azt korábban megszoktam, kicsit fura volt. A másik dolog, ami feltűnt és igazán nem is baj, hogy “túl profik” voltak. Nehéz ezt megfogalmazni, de annyira tip-top volt az egész buli, hogy az egész egy kicsit már sterilnek hatott. Ez persze utólagos okoskodásnak tűnhet, kicsit az is, de jobban szerettem volna életközelibbnek érezni a koncertet.
Tökéletes buli volt, ez nem kérdés, bajnok bandák játszottak elit szintű zenéket, panasz nem lehet rájuk, ahogyan a szervezésre sem: köszi Barba Negra, és köszi Concerto!
