Az In Flames lassú, de biztos átalakulása már nem új keletű dolog, hiszen a 2000-es évek elejétől kezdve (mindig kicsit engedve az aktuális rockzenei fősodornak) folyamatosan hagyják maguk mögött a kezdeti színtiszta dallamos death metal elemeket, így aki egy újabb Whoraclet, vagy épp Colonyt vár, az most be is fejezheti ennek a cikknek az olvasását - ha egyáltalán belekezdett. Mert a Battles folytatja azt a lassú, de biztos átalakulást, mely egy dallamos, könnyen énekelhető, kvázi himnikus, szinte popos metalcsapattá gyúrja az In Flamest - nyilván ennek köszönhetőek az időnkénti személyi változások is - de az én meglátásom szerint ez egész jól áll nekik. De lássuk csak, milyen lett a legújabb eresztés.
Az előző bekezdésből talán már le is szűrhettétek, hogy kellőképpen csipázom az újvonalas In Flamest, így aki egy kiadósabb sárba tiprást és "miértnemdallamdeath"-ezést, esetleg "véglegeladtákmagukat"-ot vár, szintén nem jár jó helyen. Nem azt mondom, hogy ez a legjobb vonal, amit csak játszhatnának, de ha belegondoltok, egyáltalán nem friss eredetű az a hullám, ami elvezetett ehhez az albumhoz. A 2002-es Reroute To Remaintől kezdve folyamatosan dallamosodnak, talán csak a számomra elsőként megismert In Flames lemez, a Come Clarity volt egy kicsit karcosabb azóta, de annak is már kereken 10 éve. Az azután következő The Sense Of Purpose egyébként egyáltalán nem fogott meg, viszont a Sounds Of A Playground Fading és a tavalyelőtti Siren Charms is, ha nem is volt dugig jó dalokkal, de sok erős slágerrel operált, összességében nagyon combos lemezek lettek - még akkor is, ha az ősrajongók közül sokan ezzel nem feltétlenül tudnak egyetérteni.
És most jön a fekete leves az ősfanok számára: a Battles (ahogy már a 4 előzetes dalból is már tudni lehetett) minden eddiginél dallamosabb lett, a samplerek és billentyűk is elszaporodtak, amennyire csak lehet, Anders Fridén is énekel, amennyire csak a hangi adottságai lehetővé teszik (pedig aztán tudjuk, hogy nem egy éllovas dalnokról van szó), így kapaszkodnia kell annak, akit ezektől a részektől kiver a verejték, mert könnyen megfázhat ebben a hideg időben.
Viszont ahogy eddig is, a gitárok most is hozzák az északias melódiákat, szólózni sem felejtett el a Gelotte/Engelin duó, szóval aki rugalmas, bőven találhat fincsi pillanatokat magának ezen a lemezen is. Ezek mellé a Battles a kísérletezések ellenére is a legegységesebb In Flames CD már hosszú idők óta, élvezet hallgatni, semmi sem töri meg az iramot, jó helyen, jó arányban van elhelyezve minden egyes dal, illetve dalrészlet, egyenesen magával ragad hallgatás közben - röviden: k*rva jó!
Olyan energia van az egészben, hogy ha beleéled magad, csak kapkodod a fejed, hogy miújság. Az lemez - természetesen - szól, mint az atom, olyan csúcsra van keverve, hogy kis híján már csak egy 5.1-es keverés kellene neki. Legalábbis én szívesen meghallgatnám olyan minőségben, ha úgy adódna, még ha nem is annyira rétegelt és művészi anyagról van szó, aminek egyértelműen kijárna ez a megtiszteltetés.
Nyilván vannak kiemelendő pillanatok, ha egész dalokat nézünk, nekem személy szerint az In My Room, a Through My Eyes, a Battles, a már-már epikus hosszúságú Wallflower és a Save Me de ha olyan pillanatomban talál meg, a szinte az újvonalas Bring Me The Horizonra (!) emlékeztető Here Until Forever is belefér a "betyáros" kosárba. Ahogy írtam, egy-két kivétellel a többi sem rossz! Csak tudjátok, mindig van olyan, amire jobban rákap az ember fia.
Persze az éremnek nem csak napos oldala van, beszéljünk pár szót a negatívumokról is. Nyilván, mint szinte minden lemezen, itt is vannak kevésbé eltalált tételek, például a Before I Fall, de ez már talán megszokott. Anders énekhangjára sem térek ki külön, van akinek bejön (mint nekem)-, van akinek nem, shit happens. Akkor mi a bibi? Eddig szénné dicsértem az anyagot. Igen, de azt is írtam, hogy könnyen hallgatható és ez a szerkezeti kiszámíthatóság miatt van. Sehol nincs egy meglepő váltás, esetleg olyan rész, ami pont egy cselesebb húzással elvisz egy másik irányba. Legyen ez az én bajom, valószínűleg a már említett metamorfózis ezt is magával húzta, de néha nem ártana kicsit kísérletezni, nem csak a szokásos verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén síkon mozogni. Legalábbis szerintem, lehet, hogy én látom rosszul, de ahogy írtam, sokat ez nem von le az élvezeti értékből.
Ahogy már korábban említettem, a Battles az utóbbi évek egyik legjobb In Flames korongja lett, majd' szétfeszül az energiától, sodor, a megszokottnál is kevesebb a töltelék, amit külön dicséretesnek érzek. Nem tudok erre a lemezre haragudni, nagyon kellemes hallgatnivaló, csak egy kis szerkezeti kísérletezés néha jót tenne az összképnek. (4/5)
