Szegény ember vízzel főz, szegény rocker meg myspace-en hallgat zenét. Mivel a RockSTATION egyenlőre nem a honi rock & metal orgánumok csúcsa, ezért a kiadók által küldött promó cd-k valahogy nem landolnak a postaládámban. Így kénytelen-kelletlen megint arra a lehetőségre alapozom ezt a postot, hogy az In Flames új A Sense Of Purpose című sorlemeze, teljes terjedelmében meghallgatható volt a fenti oldalon.

Az 1990-ben Svédországban indult In Flames zenekar a korai idők dallamos death metálját szépen, módszeresen lemezről lemezre modern rockra váltotta. Én jómagam a Clayman című lemezükkel kezdtem a velük való ismerkedést. Abban a lemezben még benne volt a régebbi lemezek súlya és az újabb idők modernebb hangszerelési megoldásai. Későbbi lemezeiken egyre inkább eltűnt a súly és maradt a modernség, de ez egyúttal azt gondolom pont az eredetiséget vette el ebből a götebörgi vonalú zenéből.

Az A Sense Of Purpose már a nyolcadik lemezük és a folyamat ezen a lemezen is folytatódik. Maga a zene kiválóan hangszerelt, de – félreértés ne essék nem vagyok mainstream ellenes – némelyik dal, már az MTV-be is elmenne és most nem a Headbangers Ball-ra gondolok.




A The Mirror's Truth, Disconnected, Sleepless Again hármas abszolút modern rockslágerek stílusban kezdi a lemezt. Karcosabb, üvöltős-hörgős ének a verzék alatt, dallamos-tisztább ének a refrén alatt. Ismerős recept. A riffek is elég átlagosak és mivel hasonló tónusban szólal meg a zene, teljesen össze is folynak a dalok. A négyes Alias jó témával nyit, aztán teljesen klisés, középszerű szerzeménybe torkollik, mintha hiányozna belőle az ötlet. Az I'm The Highway melodikus gitártémával kezd – mondjuk ez az összes dalban megvan – aztán kicsit tempósabban folytatja, de semmi olyan extrát nem nyújt amire felkapnám a fejem. A Delight And Angers masszívabb nyitánnyal bír, de aztán ez is csak középtempós döngölés lesz és itt még a refrén sem valami emlékezetes. A hetes Move Through Me már fajsúlyosabb darab jó riffekkel és jó sampler betétekkel. Ilyenből kellett volna több.

Aztán hamar alábbhagy a lendület. A The Chosen Pessimist dark romantikázása nekem kicsit már sok, ráadásul ezt nyolc percben elővezetni; tiszta bealvás és abszolúte nem is passzol ide, bár a dal vége jó. Ez után a Sober And Irrelevant betonozása jólesik a fülemnek. Szintén ilyenbőlkelletvolnatöbb kategória.  A tízes Condemned megint sziklán nyit és ez kimondottan jó darab is. Mi van ezek a végére indulnak be? A Drenched In Fear  már újból a modernebb ént helyezi előtérbe. A befejező March To The Shore gyorsabb tempójú darab és szerencsére ez is a jobbak közül való.


Hát mit mondjak. Aki fanatikus úgyis beszerzi attól függetlenül, hogy én itt mit hordok össze. Emellett viszont nem lehet nem megjegyezni, hogy ez bizony elég szürke teljesítmény sok átlagos dallal és kevés igazán emlékezetessel. Ha az egész tudatos koncepció, akkor nyílván tudják mit csinálnak, de ez akkor is csak egy erősen közepes produktum. A lemezborító pedig jó eséllyel pályázhat az év leggagyibb borítója címre. Ha pedig In Flames-et kedvem támad hallgatni, majd felteszem a Claymant és meghallgatom az Only For The Weak-et.

7/10