A mai rock-falatkánk több szempontból is igazi különlegesség. A brit-amerikai Tanith második albuma rendhagyó zenét rejt, különleges a hangzása, és a zenekar felállása sem mindennapi. Érdekes részletek a Tovább gomb után!

Ritkán mondhatjuk el, akár még a mai példátlan zenedömping idején is, hogy valami olyat hallhatunk, amilyet előtte még sosem. Velem éppen ez történt a minap, amikor Rattlehead18 kolléga ajánlására megfüleltem a Tanith második nagylemezét. Nyilván ők sem találták fel a hideg vizet a 70-es években gyökeredző hard rockjukkal, de sikerült a már ismert összetevőkből valami egyedit és finomat összehozniuk. 

A jelenleg háromfős Tanith legismertebb tagja Russ Tippins, aki főállásban a Satan gitárosa. Russ a hathúros mellett itt énekel is, nem is rosszul. Van egy énekesnőjük is, a basszuson is játszó Cindy Maynard, végül, a trió harmadik tagja Keith Robinson dobos. A másodgitárosuk a felvételek megkezdése előtt lépett ki, így a lemezt hárman készítették; ha majd esetleg turnéra kerül sor, várhatóan pótolják majd. A férfi és női ének teljesen egyenrangú, a legtöbbször az egyik versszakot Cindy énekli, a másikat Russ, és néha duetteznek is. Az ének tiszta és dallamos, ami könnyen befogadhatóvá teszi a Voyage kilenc tételét. Bár a zenészek nem ma kezdték, a Tanith fiatal zenekarnak számít, a néhány napja megjelent Voyage még csak a második nagylemezük. 

A lemezt indító Snow Tiger gitártémája akár az első Iron Maiden lemezen is szerepelhetett volna, nemcsak a jellege, de a hangzása miatt is. A felvételek során kizárólag analóg eszközöket és többnyire régi erősítőket használtak, az eredményt pedig 24-sávos szalagra rögzítették. Emiatt a Voyage szellős megszólalása a mai fülnek szokatlan lehet, tényleg olyan, mintha egy minimum 40 éves lemezt hallanánk. Alig van torzító, minden részlet tisztán hallható. Ezt azért érdemes megjegyezni, mert a zene sem kemény, nem is nevezném metálnak. Ők heavy rocknak címkézik, hát fogadjuk el azt. A hangszeres részek a legjobb NWOBHM hagyományokat ápolják, az éneket hallva viszont beugrik a Kansas neve is, a folkos jelleg miatt. Minden dalban van ének, férfi és női egyaránt, de az is előfordul, hogy a hangszeresek hosszabb instrumentális részekbe bonyolódnak, ami csak erősíti a 70-es évek érzésünket.  

A szűk háromnegyed óra gyorsan eltelik, a Voyage anyaga nem nyomja agyon a hallgatót, és Gaviscont sem kell bevenni utána. Ha a legjobb három dalt kellene kiemelnem, a már említett Snow Tigert, a klipesített Flame-et, esetleg a szuperdallamos Architects of Time-ot említeném. Ha izgalmasnak találod a kérdést, hogy milyen lehet az ős-Maiden és a Kansas keveréke félig női énekkel, hallgass bele a Tanith albumába! Ez a fajta muzsika még a rockzenén belül is rétegműfajnak számít, de amilyen jó sajtójuk van, akár még be is futhatnak. Végül is a Greta Van Fleet-nek bejött, nem?