A fiatal svéd hard rock csapat március közepén adta ki a harmadik nagylemezét. A 11 friss dalt rejtő The Jungle Revolution egyértelmű előrelépés a két évvel ezelőtti elődjéhez képest.

A csapat legénysége Johan Öberg csatlakozásával öttagúra bővült, és a kétgitáros felállás határozottan jót tett nekik. Bár maradtak a hard rock talaján, húzósabb, riffelősebb lett a zenéjük, határozott ugrással a glam-sleaze irányába. Úgy képzeljétek, mintha a Bon Jovin meghúztak volna pár csavart. A killer/filler arány több mint kedvező, ha nagyon rigorózus szerkesztő lennék, akkor is legfeljebb két dalt száműznék a csomagból. Így aztán még azzal is megidézhetnék az aranykor glam bandáit, hogy a lemez elférne egy 90-es kazetta egyik felén, hehe.

Nekem a nosztalgikus FL89 jött be leginkább (a cím megfejtése Feels Like 1989), de a lemezt indító címadó vagy az Angel Dust is nagyszerűek. Erőlködéstől mentes természetesség árad belőlük, a refréndallamaik pedig egész napra elkísérnek, és egy kicsivel jobb kedved lesz miattuk. Ez adja a The Jungle Revolution esszenciáját, és itt véget is ér a szakizás, nem érdemes tovább szálazni a részleteket. A Cruzh nem a furmányos riffekről vagy a zenészi-énekesi teljesítményekről szól, a hangzás meg ugye leginkább büdzsé-függő.

A Poison első két albuma lehet a legközelebbi zenei referencia, ami számomra különösen kedves, ugyanis azokkal kezdtem a rockerkedést még a Paleocén-korban. A másik ami tetszik a Cruzh-ban (nem, nem a nevük), hogy önazonosak, cseppet sem műanyagok. A dalokat mind az öten közösen írták, érezni, hogy szívből játszanak, miközben valószínűleg egy petákot sem keresnek ezzel a zenekarosdival. Mi ez, ha nem őszinte örömzene? Szokás az olasz kiadót tömegtermeléssel vádolni, van is benne igazság, de az idei Cruzh album átlagon felüli, a teljes mezőnyt tekintve is. Kár, hogy az ő szintjükön egy rendes Európa-turné nem reális opció, biztosan jó kis házibulit csapnának.