Ez már majdnem reunion! Ha Andreas Kisser a Sepultura gitárosa hajlott volna rá szerintem lett is volna. Makacs ember ő, azt mondta szó sem lehet ilyenről, a másik őstagot Paoló Jr.-t meg nem kérdezte senki. Azért gyanítom nincs ez még lefutva, mert hát valljuk be a Sepultura szekere már régóta nem fut túl jól és lesz még az a pénz, amikor Andreas sem mondd majd nemet. Mert ne kételkedjünk benne, hogy egy újjáalakulás nem művészi kérdés. Lóf.....t! Pénzkérdés ez kérem, sok pénzzé.

A két Cavalera tíz évig állítólag nem is beszélt egymással. Kibékülésük egy új lemezben öltött testet. Ha stílusos akarok lenni, akkor konspirációkat ne gyártsunk arról, hogy Igort a nagy testvéri szeretet netán a békülékenység hajtotta-e a Sepuból a tesó ölelő karjaiba és nem a fent említett zseton. Nézzük inkább mit alkottak!

Amit összehoztak nem kicsit masszív. Aki szereti a Soulfly-t vagy az Arise, Chaos A.D. fémjelezte Sepulturat itt nagyot nem csalódhat. Ha ehhez még hozzáteszünk egy kis hardcore-t, meg trash-t kész is a leves. Plusz van itt egy gitáros csákó akit úgy hívnak Marc Rizzo – mellesleg a Soulflyból – aki rengeteget tesz hozzá a két tesóhoz. A basszust pedig Joe Duplantier-re bízták. A producer pedig a Machine Headban nem sok sót megevő Logan Mader volt, aki itt jó munkát végzett.

A címadóval kezdenek, akkora mellbevágó riffel, hogy a klaviatúra mögül majd elugrottam ijedtemben. Rizzo gitárjával igen cselesen díszíti a dalt, kiváló kezdés. A kettes Sanctuary kétszázas tempóval kezd és úgy is rohan végig, jó sok hardcore beütéssel és Igor nagyszerű dobjátékával. Az alábbi idióta klipet is erre készítette a csapat.


A Terroize nem vesz vissza a tempóból. A trashes nóta sok klasszikus gitárszólammal operál. A Dark Ark törzsi dobjaival akár Soulfly is lehetne. Húzós egy darab, bika riffekkel. Az Ultra-Violent megint böszme riffekkel bír, elég zaklatott tétel, ahol a szóló ismét kitűnő.
A hatos Hex hardcore punk szerűen kezd, tiszta kapkodás az egész, a gitárt követni is nehéz. Aztán a közepén visszavesz a dal és trash-es zakatolásban folytatódik. A The Doom Of All Fires megint kiválóan dübörög végig a maga két percében. A nyolcas Bloodbrawl húz, mint a gőzmozdony, az egyik legjobb dal a lemezen, meg a leghosszabb is a közepén egy Roots -féle Sepus leállással, de a végén az akusztikus betét se sámli. A Nevertrust ismét hardcore húrokat - a Rizzo gyerek meg nem gyengéket - penget.


A trashmetal Hearts Of Darkness rendesen beindítja a bólogató kutyát, eszméletlen húzós riffekre épít. A tizenegyes Must Kill tipikus záró nóta ismét gőzmozdony riffekkel és a végén a már lassan védjegyszerű „um, dois, três quat' garagara garagara” fejem leszakad befjezéssel. Aki ismeri a Sepulturát tudja miről beszélek.

Nincs mit szépíteni elsőosztályú gumicsizmás parasztmetál ez, zsigeri énekkel, bika riffekkel technikás gitár- és ritmusjátékkal. Kicsit mindenből van benne amit a Cavalerák idáig csináltak. A Sepulturahoz meg nem mérem. Majd, ha lesz reunion, mérem azt.


9/10