Szerintem a főszerkesztőt kicsinálom lassan, hogy hányadik Cavalera cikket írom idén. Albumsimogatóból legalább a negyedik. De most mit csináljak? A jó albumok mind évfordulósak! Vissza kell emlékezni rájuk, ráadásul ezek albumok még igazán odacsaptak. Most éppen a Cavalera Conspiracy debüt anyagáról lesz szó, az Infliktedről.

Emlékszem mennyire be voltam zsongva mikor kiderült, hogy a két tesó kibékült és együtt kezdenek valami újba. Külön örültem, hogy Igor nem a Soulfly-ba került be, hanem egy új projekten dolgoznak együtt. A logó totál egyszerű volt, de mégsem tudtam levenni róla a szememet és azóta is a lemezgyűjteményem egyik ékköve ez a lemez, noha nem egy sorsfordító album az életemben. Valahogy mégis azt érzem ezzel az anyaggal kapcsolatban, hogy meg lehet csinálni bármit, ha az ember nagyon akarja. A két tesó vágyott egymás szeretetére, kapcsolódni akartak egymással és letettek egy olyan anyagot, amit tizenöt év után is imádni tudok. 

A nyitó dalt egy még 1992-ben bekövetkező Indonéz látogatás ihlette, ami Max-et nagyon mélyen megihlette, Még mielőtt kibékült volna a tesójával az Infliktedet már megírta, de tudta, hogy ezt csak és kizárólag a testvérével hajlandó megcsinálni. Ezért is maradt le a Soulfly hatodik albumáról, a Conquerről. Eredetileg ezt szerették volna zenekar névnek is, de jogi okokból ez nem valósulhatott meg és az öregek elmondása szerint a CC név így még erősebb lett a számukra. Az album érdekessége még, hogy nem más basszusozik rajta, mint Joe Duplianter, aki azóta eléggé szép karriert futott be a Gojira élén. Az albumot az a Logan Mader vette kezelésbe, akit korábban a Machine Headből ismerhettünk meg, illetve a Soulfly-ban is megfordult. Nem mellesleg Max kapcsolatai jól jöttek ugyanis az Ultra Violent című dalban nem más basszerozik, mint a legendás Rex Brown. De Cavalera gyerek nélkül nem múlhat el album, még akkor sem, ha mostoha, így Richie Cavalera a Black-Arkban mutathatta meg, hogy mit is tud. Azonban hiába a nagy kibékülés, Az Inflikted kereskedelmi szempontból, nem a legjobb biznisze volt a Roadrunnernek. Na, de milyen akkor mégis ez a lemez mai fejjel? Szerintem zseniális, én imádom.

Noha a tizenhárom dal, szerintem is marha sok, és a negyedik után azt érzed, hogy már legalább harminc perce hallgatod, akkor is zseni az anyag. Max a paraszt, fogós riffek császára és kész. Mégis meg tudja csinálni, hogy közel negyven év színpadi jelenlét után is kíváncsiak rá az emberek és szeressék. Ráadásul a kétezres években még nem is kamuzta szét magát, így pláne egy szerethető figura. Nem vagyok egy sportember, de ha valamilyen mozgásba kezdek, mindig visszakanyarodok ehhez az anyaghoz, mert valamiért ez inspirál, hogy amikor majd elhányom magam akkor is folytassam. Ha másra nem, erre megtanít a Cavalera attitűd, hogy tarts ki, ameddig csak lehet!

Az Inflikted egy olyan nyitány, amiben Max tökéletes, mindig felkelti az emberek figyelmét, hogy Hahhóóó, itt vagyok, nézzétek mit csinálok. És hiába játssza az abszolút paraszt, egyszerű témákat, azok megszólalnak! És éppen ezt mondom annyi éve, lehet bárki atom technikás, ha nem tud az emberekhez szólni, akkor ülhet a szobában egyedül, amíg világ a világ. Tökre emlékszem, hogy a Sanctuary klipjéről voltak haverok, akik nem tudták eldönteni, hogy igaz-e vagy sem. Ezen ma már röhögünk, de azért 2008-ban még nem volt minden háztartásban internet. Ha volt is, akkor pedig nem az volt, hogy mindenki a telefonját nyomogatta, hanem volt egy gép, ami, ha szerencséd volt, nyertél a tesó mellett egy órát. Így érthető, hogy volt, aki bedőlt a klipnek. Imádom, ahogy a dal kezdődik, akár egy modern kori Black Sabbath szerzemény. Benne van minden lendület, ami akkor jellemezte a Cavalera fivéreket, benne vannak az egyszavas mondatok, amik olyanok, mint a Merci csoki. Többet mondanak minden szónál. Imádom, kész. Lehet emiatt szar alak vagyok zeneileg, de a lemez eleje annyira magával ragad, hogy nem tudok róla rosszat írni még akkor sem, ha tudom nem a világ legjobb anyaga. Az album elején, ahogy már fentebb is írtam a puskapor el van durrogtatva rendesen, de akkor is imádni való egy szerzemény ez. Igazi pankrocker anyag, ami szívből szól, ezt támasztja alá a HEX is, ami totális primitív egyszerű szerzemény.  De valamiért mégis ott szerepel a listámon, hogy “dalok, amit egyszer meg akarok tanulni gitározni” A Bloodbrawl egy igazi groove, ami a metal zene oltárának hozott áldozatot. Nincsenek itt se túl bonyolítva a dolgok. Rizzo mester teszi a dolgát, színez. Max pedig csak Igorra figyel, hogy együtt alkossák meg újra a testvéri köteléket. Élőben nem tudom, hogy egy Nevertrustot már letudna-e hozni bármelyikük, de így lemezen igazán kellemes, gyors szerzemény. A Must Kill egyértelműen a következő albumra mutat előre, ahol sokkal inkább az ehhez hasonló dalok kerültek középpontba. Nem kizárt, hogy ez a lemezírás vége felé született, amikor is már a többi dal simán ment és kilátásban volt a következő anyag.

Én tényleg röstellem, ez nem egy kiemelkedő anyag, de akkor is nagyon szeretem és idén tizenöt éves….