Marhára ciki, hogy 2009-ben azt kell írnom, hogy a Kiss homályos folt a rockzenéről meglévő  ismereteimben és egyetlen egy eddigi lemezük nincs a birtokomban. Ván még pár ilyen őskövület zenekar, de már nem sokan. Így aztán a Paul Stanley és Gene Simmons vezette veterán csapat Sonic Boom címre keresztelt új albuma már a tizennyolcadik a sorban, igaz az 1998-ban kiadott Psycho Circus óta nem jelentkeztek új albummal.

Ace Frehley és Peter Criss 2000-es évek eleji kilépését követően sem tört meg a csapat lendülete és Tommy Thayer és Eric Singer megfelelően pótolta őket az elmúlt évek nosztalgiázós arénakoncertjei alatt. Sőt a két ember olyannyira szerves részét képezi az együttesnek, hogy a mai napig a két legendás tag maszkjait használja, melyet az elvakult rajongók egy része simán eretnekségnek tart, szerintem meg tök mindegy.

A Kiss az elmúlt 35 évben legalább akkora védjegy lett, mint mondjuk az AC/DC mégis meggyőződésem, hogy közel 100 millió eladott lemez ide vagy oda, az ő népszerűségüket elsősorban Amerika betonozta be, így aztán kíváncsi lennék, hogy nálunk megtelne egy PL Sportaréna a koncertjükre. Az persze abszolúte igaz, hogy a Kiss maximálisan az amerikanizálódás megtestesítője, csak arénákba való, legyen szó magáról a zenéről, a külsőségekről már nem is beszélve.

Mivel tizenegy éve nem jelent meg lemez a bandától gondolhatnánk, hogy bizonyosan Axel Rose-i léptékekben mérhető alkotói folyamat előzte meg a Sonic Boom felvételeit, pedig marhára nem így van, mindösszesen négy hónap alatt született meg az album. Hogy ennek köszönhető-e vagy sem, de igencsak érezhető ebben a tizenegy dalban a 70-es évek Kiss-ének zenei világa, amire még azzal is ráerősítenek, hogy a dalok felvételében  harminc évvel ezelőtt használatos technika is segédkezett. Mivel az album jó részét Stanley és Simmons írta – bár a másik két tag is hozott témákat – jórészt róluk szól ez az album, ráadásul az album kilenc dalát váltott műszakban ők éneklik, míg Eric Singer-nek és  Tommy Thayer-nek is jutott egy-egy nóta.    

Nos aki szereti a nagyívű, már-már szirupos, együtt üvöltős stadionrock slágereket az azonnal szerezze be a Sonic Boom-ot, mert az ide felpakolt 11 dal mindegyike abszolút telitalálat. Úgy látszik az utóbbi két év több, „ezer éve” létező banda újjászületését hozza, és ez alól a Kiss sem lesz kivétel. Énekeljen Stanley, vagy Simmons itt nincs gyenge nóta. Már a kezdés bombaerős a Modern Day Delilah és a Russian Roulette kettősével. Különösen az utóbbi seggberúgós.

Modern Day Delilah
 

Az ezeket követő Never Enough annyira amerikai, amennyire egy dal csak lehet. A négyes Yes I Know (Nobody's Perfect) pedig annyira retro, hogy az ember el se hiszi, hogy 2009-ben készült dalról van szó. Igazából azonban egy dalt sem kell részletesen elemezni, mindről süt a tökös rakenroll, még azokról is amiket nem a két eredeti tag énekel. Azért két dalt még mindenképpen ki kell emelnem: az egyiket pont Eric Siger énekli és az All For The Glory címet kapta, a másik pedig a lemezt záró Say Yeah!, aminél nagyobb együtt-üvöltős rocksláger kevés született idáig.

Say Yeah!
 

Bárkitől nagy teljesítmény lenne a Sonic Boom, de ha azt nézzük, hogy ezt a lemezt lassan nyugdíjas korú emberek hozták össze még fel is értékelődik mindez. Nincs mese  jöhet az újabb aréna-turné, a kirobbanó siker pedig nem is lehet kérdéses.