Oscar Dronjak és a HammerFall, Tobias Forge és a Ghost, illetve Michael Poulsen és a Volbeat – hogy csak néhány nevet említsek azon extrém metalosok közül, akik utóbb, a szélsőséges zenéket maguk mögött hagyva hobbi projektekként indult zenekaraikkal csinálták meg a szerencséjüket. Ebbe a sorba illeszthető Einar Selvik neve is, azzal, hogy a norvég zenész nemcsak az extrém, hanem mindenféle metalt, sőt magát a rockzenét is elhagyta, és lépett olyan, számára új ösvényekre, melyek saját gyökerei, öröksége felé vezették, illetve vezetik.
A Wardruna szakmai sikere kevésbé, a formáció széles közönségréteg általi elismerése annál inkább meglepő lehet, hacsak nem vagyunk tisztában azzal, hogy kihez (is) köthető a Vikingek sorozat második évadának zenéje. A neofolk irányzat korábban sosem volt különösebben szem előtt, sőt alapvetően egy zárt közösségről volt szó, értve ezalatt az előadókat és a hallgatóságot is.
A Gorgoroth zenészek, Selvik és Gaahl szabadidős formációjaként 2003-ban alapított Wardruna bő egy évtized múltán, a Runaljod albumtrilógia befejező darabjával, a Ragnarokkal már a Billboard lista világzenei szekciójának első helyén nyitott. Einar és az énekesnő Lindy-Fay Hella érdeme, hogy a Wardruna a sorozat lecsengése után is releváns formáció tudott, tud maradni. A legutóbbi lemezről a három évvel ezelőtti újrakiadása kapcsán emlékeztem meg.
A folytatás tehát sokat váratott magára, bár a huszonegyedik század harmadik évtizedében már végképp relatív, hogy mi számít ideális időköznek két nagylemez között - szerintem a négy év annak tekinthető. Az animizmus már az előző lemezt is meghatározta, a Birna ebből eredően a legutóbbi Kvitravn egyfajta szinonimája is lehetne. Még legutóbb a fehér holló szimbóluma, addig most a nősténymedve alakja áll a koncepció középpontjában. Ahogy az alapító fogalmazott a promóciós interjúkban, az előző korong a múltat, az aktuális lemez pedig a jelent és a jövő útjait kutatja.
Az ónorvég dialektus használata önmagában is karakteres ízt ad ennek az amúgy sem mindennapi hangfolyamnak, bár ebben a közegben az énekhangok is csak hangszerek. (A CD füzetében egyébként megtalálhatók az angol fordítások is.) A Wardruna megfontoltan áradó zenéje sodorja magával a hallgatót. Sokszor érzem úgy, hogy ezek a tételek nem is kompozíciók, hanem pillanatnyi hangulatok, benyomások lenyomatai. Hagyományos értelemben vett hangszerelésről ebben a körben épp úgy nem beszélhetünk, ahogy konvencionális dalszerkezetekről sem. Rituális szavalatok, mantrák, monológok egyaránt fel-feltűnnek az egyes fejezetek textúráiban, ahogy szép női énekdallamok, kórusok és heroikus férfiének is. Szélsőségeknek nyomát sem leljük.
A Ljos til Jord (Light to Earth) című tételben egy fúvós hangszer jut szólisztikus szerephez. A monumentális, negyedórás Dvaledraumar (Dormant Dreams) című tételt pedig az előadók a natural ambient-ből bontják ki, és terelik vissza a medrébe. Az olyan minimál hangszerelésű darabok, mint a Hibjørnen (The Hibearnator) mellett olyan patetikus, nagyszabású tételek is előfordulnak, mint a kórusokban gazdag Skuggehesten (The Shadow-Horse) vagy a Tretale (The Voice of Trees) – a háttérénekesek sorában ott találjuk az Enslaved ütős, Iver Sandøy nevét is. Az utóbbi fejezet egyébként hangulatában a Bathory epikus korszakának heroikus darabjait, a Hammerheart és Twilight Of The Gods lemezek tételeit idézi, noha hangszerelés szempontjából a két világnak semmi köze egymáshoz.
Kortalan zene ez, mely bejár múltat és jövőt, miközben a jelennek, a mai idők emberének szól.
