Max Cavalera és csapata ismét itt van. Két évvel a Conquer után menetrend szerinti pontossággal jelent meg az Omen, mely már a hetedik Soulfly lemez. A Conquer -nál sírtam egy sort, hogy nem lett elég paraszt a lemez, de valljuk be őszintén, arra ott van és lesz a Cavalera Conspiracy, melyben a tesóval Igorral zúz a mester. A Conquert szerintem túlagyalta Max, hiszen az ömlengősebb hosszabb darabok valahogy nem tettek jót a muzsika befogadhatóságának, noha a koncepció világosan látszott.

Ami nem volt más, mint hogy az aggro-groove-trhash vonal kicsit muzikálisabb megközelítést kapott, ami jórészt a több, mint tehetséges Marc Rizzo gitárosnak volt köszönhető. Nos nem árulok el nagy titkot, hogy az új lemez is ezt a vonalat viszi tovább, csak …. Némi iróniával a Népfőiskolát most felváltotta az Agrár Egyetem és a kellően paraszt témák, olyan köntöst kaptak, amikre azok is felkapják majd a fejüket akik kedvelik a technikásabb metál zenéket. Most nem hibáztak: kellően direkt, nem túlagyalt és játékidejét tekintve sem túlméretezett az Omen. 

Az urak újból a bandában egykor zenészként is megfordult Logan Maderrel dolgoztak, aki most már biztosan nagyobb nevet szerez magának a szakmában producerként, mint egykor muzsikusként.

Kellően tufán, mégis arcbamászóan szólal mag az album és jó arányban vannak jelen Rizzo progresszívebb témái is. Mindjárt a kezdő punk felhangoktól sem mentes Bloodbath & Beyond thrashes akkordjai megadják az alapot. Az ezt követő Rise Of The Fallen-ben Greg Puciato (The Dillinger Escape Plan) is ordibál egy kicsit. A málházósabb, keleties hangoktól sem mentes dal igazán kellemes a fülnek, csak úgy mint az erőteljes bólogatásra ösztönző Great Depression, melyben Bobby Burns basszer és Joe Nunez dobos domborít nagyot és Rizzo ismét a klasszikusokra jellemző szólóval áll elő.

A négyes Lethal Injection-ben a Prong főnök Tommy Victor segít be; az ős thrash témára érkező Sepulturát idéző szövegordibálás igen erős dalban teljesedik ki, de ennél erősebb dolgokat is elsütnek az ezt követő Kingdom-ban, mely abszolút a lemez csúcsa, mázsás középtempós riffjeivel. A Jeffrey Dahmer egy lendületesebb, darálósabb darab, csakúgy mint az ezután érkező Off With Their Heads, melynek thrashes témái tényleg a műfaj klasszikusait idézik és még egy törzsies dobjáték is belefért ide. A punkosan primitív Vulture Culture később masszívabb témákat hoz, sőt a végén még némi spanyol gitárt is, míg a Mega-Doom ugyan súlyos darab, a doomhoz azonban nem sok köze van, viszont a klasszikus heavy metálhoz annál inkább, amik Rizzo gitárjátékában teljesednek ki. A lemezt záró két dal közül a Counter Sabotage egy ezerrel tekerő dühbomba, míg a Soulfly VII egy feszültséglevezető instrumentális tétel, ahol nem a súlyos riffeké a főszerep.

Aki a tahót szerette a Soulfly-ban és a Conquer nem jött be neki, azért tegyen egy próbát az Omen-nel, mert más a megközelítés. Ha az arcbamászó riffek mellett, mégsem bírod megszokni a technikásabb játékot, akkor év végén vigasztalásként jön a Cavalera Conspiracy második lemeze, valószínűleg 100%-ig vegytiszta gumicsizmás parasztmetállal. Ettől függetlenül azonban az Omen egy majdnem tökéletes lemez.