Vannak zenekarok, amikre totál véletlenül kattanok rá. A Scowl szinte már sorsszerűen jött velem szembe, valahogy minden megjelent előzetes dalról én írtam meg a cikket és egyre inkább magaménak éreztem ezt a muzsikát. Ha valaki nem ismerné az ötöst, ahogy írtam is, az Are We All Angels a kaliforniai zenekar második albuma, ezen kívül három EP és egy koncertfelvétel teszi ki a munkásságukat – legalábbis eddig.
Az Are We All Angels egy komolyabb stílusváltást is hozott a hatéves zenekarnál, mivel Kat Moss énekesnő az eddigi kiabálós szerepből, ki tudja, milyen indíttatásból, de főleg tiszta énekre váltott. És tegyük a szívünkre a kezünket, Kat semmiképp sem egy csúcskategóriás énekesnő, de amit akar, amit szeretne, azt kiénekli, erre a modern, punkos, grunge ízekkel telített zenére amúgy sem kell egy nyolcoktávos vokál, ha értitek. Mindenesetre ez az említett váltás hatalmas ugrást hozott a zene minőségében, mindamellett, hogy befogadhatóbb az egész, van benne valami, ami miatt úgy érzem, érdemes újra és újra előszedni az anyagot. Ezzel nem azt mondom, hogy az eddigi kiadványaik rosszak lettek volna, mert nem. Csak ezzel a csavarral egy kicsit karakteresebb, egyedibb lett az egész, nem csak azt látjuk, hogy egy fura színű hajjal kiálló lány kiabál egy zenekar élén.
Persze aki jobban odafigyelt rájuk, nagy zsákbamacskát már nem árultak az albummal, a mai szokásoknak megfelelően rengeteg dal elérhetővé vált előzetesben, volt idő megízlelni, mégis mi vár ránk. A lemezanyag első fele emiatt nem is hoz újat, hiszen teljes egészében ezek a már bemutatott számok teszik ki ezt a szakaszt, persze nem hiába. Mind pofátlanul húzós, fogós dallamokkal megszórt, de azért keserédes énekkel körített szám, mindet lehet szeretni valamiért, legalábbis én, hiába nem vagyok egy tősgyökeres grunge fan, könnyen rájuk kattantam.
A lemez maga nem hosszú, persze ez a stílus sosem az epikus albumokról volt híres, nem is kellene. Tizenegy dal, fél óra, jó napot kívánok! – nem is kell több. A legjobb, hogy persze hű a nevezett stílusokhoz a Scowl, azért hallani, érezni, hogy nem 1995-öt, hanem 2025-öt ír a naptár, tehát a hangzás szép és kerek, modern hatásoktól, egyéb stílusoktól sem mentes (a Cellophane elején ránéztem a lejátszóra, hogy vajh’ Moby Dickre váltott-e valamiért a lista). Még azt is meg merném kockáztatni, ha valami időzavar miatt harminc évvel ezelőtt jött volna ki ez a lemez, elég sűrűn látott vendégek lettek volna az MTV adásán (nyilván nem a királyi csatornára gondolok, hanem az akkor még zenei adóra).
Lehet, hogy nem a Scowl zenéje a legegyedibb muzsika a világon, viszont szerintem iszonyat karakteres és hangulatos dalcsokor az Are We All Angels. Ha tetszett, vagy még mindig tetszik a kilencvenes évek alter-grunge-punk iránya, akkor én azt mondom, csattints fel ezt az albumot, de akkor is merem ajánlani, ha valami jóféle, húzós, de erre kontrasztosan nem kevés melankóliát magában hordozó zenét szeretnél a sűrű mindennapokba.
Én személy szerint az utóbbi időben többször elővettem az albumot és azon kaptam magam, hogy a fejemben lévő lejátszóban egyre többször kerülnek elő dalaik, vagy rotálnak beragadt témák, szóval… Már csak az a kérdés, vajon mostanában elnéznek-e Magyarországra.
