Nehéz írni az új Soilwork lemezről. Azon túl, hogy az előző albumot (szerencsére) bőven túlszárnyalja, nem sok újat hallhatunk a svéd hardcore metal meghatározó zenekarától. A túlszárnyalást pedig, őszintén, el is vártam a régi gitáros visszatértével. Vannak fogósabb és kevésbé fogós számok, kellemes hanganyag lett összességében, de forradalminak semmiképpen nem nevezném. Az összegzés után azért kicsit részletesebben is kifejtem mindezt.
Mint említettem, újra a zenekar tagja lett Peter Wichers. Ez igen jót tett a szólóknak, újra harapnak, az előző albumnál ezt hiányoltam a leginkább. Egyáltalán, zeneileg sokkal komplexebb lett ez a munkájuk. Az ének a legtöbb számban a szokásos sémát követi: dühös, üvöltözős verse részek és dallamosabb bridge-k és refrének váltakozása. Okos zene továbbra is, jó kis váltásokkal, remek riffekkel, jó szólókkal, brutális dobbal és basszussal.
Az album talán legjobb darabjában, a Deliverencie is Mine-ban is van minderre példa, szerintem ez az a dal, amiben benne van minden erénye a zenekarnak. Ez az, amiért nagyon lehet szeretni őket.
A másik slágeresélyes a lemez balladája, a Let This River Flow. A bevezetőben hiányolt újításra ez a nóta cáfol rá leginkább. Változatos, kiállással a végén, az énekért pedig csillagos ötös, egyszerűen zseniális, amit Strid itt produkál. Magam nagy Alice In Chains rajongó vagyok, és az Epitome simán elfért volna az új AIC hanganyagra, a hangulat, az ének, a szám felépítése hallatán Cantrell-ék is csak elismerően bólogathatnak. Így, szubjektív módon, egyik személyes kedvenc a lemezről. A Two Lives Worth of Reckoning fogott még meg első hallgatásra, pörgős, klasszikus Soilwork nóta. De egyáltalán, a korong első négy száma nagyon rendben van (Late For The Kill, Early For The Slaughter, 2 Lives Worth Of Reckoning, The Thrill, Deliverance Is Mine). A későbbiekkel sincs semmi baj, csak így, első pár hallgatás alkalmával a végére mindig elfáradtam.
A King Of The Threshold az album legbrutálisabb darabja, 4:14 szünet nélküli zúzás, majd egy közel egy perces levezetés, tiszta gitárhanggal. A The Akuma Afterglow introja nagyon tetszik, és a refrén is különösen fülbemászó. Enter Dog Of Pavlov az egyik leghosszabb dal, meglehetősen hosszú bevezetővel.
Tényleg nehéz értékelni a lemezt. Önmagában nagyon is megállja a helyét, igényes, jól megírt album lett. A zenekar életművébe beillesztve kicsit már veszít erényeiből, sok az ismétlés, és sajnos a stílusuk is telített már a piacon, persze ez nem róható fel nekik. Továbbra is a műfaj egyik legjobbjai, és a következő albumot is meghallgatom majd.
