„Hogy valami jó is legyen nálad”. Ezzel a mondattal kaptam meg a Coheed and Cambria legújabb lemezét, a The Afterman: Ascension-t. Az album október 9-én jelent meg és egy kétlemezes koncept első darabja. A második darabot 2013 februárjára ígérték. A hírek szerint ezzel az albummal hét hónapot töltöttek el a stúdióban, szóval ezek alapján valami igazán komoly dolgot kell, várjunk. Mostanában amúgy is extrém módon szélesítem a zenei érdeklődésemet – és bár korábban volt pár kellemetlen találkozásom a progresszív rocknak mondott skatulyával – így belevetettem magamat a számomra újnak számító dologba.

Igen, újnak számító, mert még nem igazán „jött velem szembe” a banda, amit így utólag igenis sajnálok. A témákat ismét az énekes-gitáros CaC főnök, Claudio Sanchez álmodta és írta meg melyek jó részben önéletrajzi ihletésűek, már ha lehet hinni az interjúnak, amiben a dalok születéséről mesél.

Szóval a kezdő Hollow egy instrumentális bevezető, kicsit emlékezve a korábbi albumokra, kicsit köszönet az új felállásnak, de mindenképpen egy hangulatos darab.  Aztán a Domino The Destitute elején a gitárszólóval már szinte meg is nyertek, de az utána következő pár perc furcsa volt, nem ezt vártam a gitárszóló után. Előjött belőlem az a régi érzés, ami a progrock műfajjal anno, jó pár évvel ezelőtt. Nevezetesen, hogy hiába jó szinte minden alkotóeleme a zenének, együtt valami még sem stimmel.

És persze, hogy elhamarkodott volt az ítélet hárompercnyi zenehallgatás után. Stimmel itt kérem minden, helyén van minden rész, csak én felejtettem átbillenteni a kapcsolót magamban, hogy nem kőkemény metálról lesz szó, hanem valami egészen másról. És innentől kezdve, akárhányszor hallgattam meg az albumot (és az mostanában nem volt kevés), mindig egyre jobban beleszerettem ebbe a zenébe. A The Afterman egyetlen szóval körülírva: zseniális! A hangulata megnyerő az első másodperctől az utolsóig.

A Mothers Of Men és a Goodnight, Fair Lady inkább rock n’ rollra emlékeztető vonásokkal bír, lendületes, fiatalosabb daloknak mondanám, de nagyon jól eltalált dallamokkal és hangulattal. A Holly Wood The Cracked sem rossz, bár ezt én egy picit tölteléknek éreztem, legalábbis a többi a dalhoz viszonyítva. Szerencsére ez az egyetlen, ami negatívumot el tudok mondani az albumról.  A Vic The Butcher újra hozza a magas színvonalat és az egyedi, semmi esetre sem sablonos megoldásokat, atom jó. Az Evagria The Faithful megint egy meghökkentő dal, de mi szeretünk így meglepődni! Szép íve van az egész nótának a kezdeti sanzon-szerű valamitől kezdve a nagyon profi és igényes befejezésig. A Subtraction vallomásával fejeződik be a nem túl hosszú, nem egészen negyvenpercnyi album.

Furcsa és egyben zseniális album ez. Hiába volt bármilyen prekoncepcióm az albummal kapcsolatban, azt a CaC szépen lassan és módszeresen, dalról dalra rombolta le és jött helyébe a totális beleszeretés a zenéjükbe.

Kíváncsian várom a jövőre megjelenő folytatását ezen albumnak, de addig ronggyá hallgatom ezt, és beszerzem a korábbiakat is.