Dallamos prog rock konceptlemez Amerikából, egy ötrészesre tervezett albumciklus harmadik fejezete. Sci-fi történet lázadókkal és új főgonosszal, de sok direkt hivatkozással a valóságra is. Szó szerint és átvitt értelemben is nagy falat, érdemes róla értekezni.
A Coheed And Cambria zenéje több olyan sajátságos jellemzővel bír, amiről felismerhető. A legfontosabb Claudio Sanchez énekhangja, de egyedi a dalok általános atmoszférája, valamint a különleges, összevissza ütemekkel operáló dobjáték. Mindezzel együtt mégsem könnyű kategóriákba szorítani, jobb híján a progresszív stemplivel illetjük. Ezt az amúgy is széles tartományban értelmezhető zsánert igyekeznek ők még tovább tágítani. Hány olyan lemez van, amelyiken mintha ugyanazt a dalt hallanánk végtelenítve – itt nagyon nem ez a helyzet. Az ő szupererejük abban áll, hogy bármit emelnek be az univerzumukba, az pontosan illeszkedik, nem erőltetett, mégis felismerhetően a sajátjuk lesz. Hirtelen csak hazánk büszkesége, a Thy Catafalque jut eszembe, ahol hasonlóan organikusan működik a zenei sokszínűség.
Talán nem mindenki tudja, hogy a Coheed And Cambria minden lemeze konceptalbum, és egyet kivéve a The Amory Wars című történetfolyamba illeszkedik. Az idei nagylemez az ötrészesre tervezett Vaxis-ciklus harmadik része, a teljes címe: Vaxis – Act III: The Father of Make Believe. Aki szeret kockulni, könnyen tovább merítkezhet a The Amory Wars világába, amihez könyvecske is tartozik. A bő 60.000 forintért mért limitált deluxe díszdobozban pedig az új főgonosz, Blind Side Sonny villogó sisakja is megtalálható egy nagy színes poszter és egyéb gyűjtői relikviák mellett. Ennyi elég is az extrákról, hiszen szokás szerint a puszta hanganyag is kiváló, mostantól szorítkozzunk csak arra!
Ahogy a zenéjük sem hétköznapi, úgy a róla szóló diskurzusban sem használhatóak a megszokott panelek. Mire gondolok? Léteznek kiváló lemezek, régiek és újabbak egyaránt, amelyek esetében néhány egyszerű kérdést megválaszolva pontosan képbe kerülhetünk a zenét illetően: Hogyan szól? Milyenek a riffek? Melyik műfajba illeszkedik? Mennyire „metálos” egy tízes skálán? Nem azt akarom sugallni, hogy a Vaxis III valami lila, avantgárd, poszt-akármi lemez, mert nem az. Rendes dalok vannak rajta, az ének dallamos, mégsem lehet annyival elintézni, hogy progresszív rock-metal konceptalbum. Válaszoljuk meg először ezeket a sorvezető kérdéseket!
A hangzás nem egységes, illeszkedik a zene sokszínűségéhez. Hiába van két gitáros, mégis szellősnek érződik, miközben számos hangeffekt, zörej, oda nem illő részlet gazdagítja. Ami a riffeket illeti, nem töltenek be központi szerepet a hangképben. Vannak dalok, ahol fel sem tűnnek, máshol alig torzítva, szinte prüntyögő hangszínnel jelennek meg (Searching for Tomorrow például), mondjuk úgy, hogy a riff-kérdésre még Vágó István is csak annyit válaszolna, hogy „nem jellemző.” A műfaji besorolást már pedzegettem, és ezen nem is rugóznék sokáig, hiszen már maga a prog rock/metal címke is több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Ha úgy értelmezzük, hogy egy megkötések nélküli, komoly hangszeres tudással elővezetett (különösen Josh Eppard dobos játékát emeljük ki) muzsika, aminek még értelmes mondanivalója, sőt, története is van, akkor ennyiben kiegyezhetünk. Ha egy „keménységi-metálossági” skálán helyeznénk el, legfeljebb csak átlagot vonhatunk, mert ezen a téren is diverz a Vaxis III. Vannak nagyívű, felemelő témák, lassú számok (a Corner My Confidence különösen szép), értelmezhetetlen WTF-pillanatok, vagy mondjuk a Blind Side Sonny-ban olyan ének, mint amikor Anyu felpaprikázza magát, és egy nagy hangfolyam formájában robbantja rád az elmúlt időszak minden feszültségét. Átlagolás után mondjuk legyen 4-es keménységű egy 10-es skálán.
Amióta a kislemezek az album-megjelenések előtt és nem utána érkeznek, végtelen polémia tárgya lett a szerepük és létjogosultságuk. A Coheed And Cambria esetében abban is tudnak segíteni, hogy fogódzókat kínálnak a lemez majdani befogadásához. A felemelő, léleksimogató Someone Who Can vagy a Searching for Tomorrow bár nem egyszerű slágerek, mégis megnyithatják a kapukat a Vaxis univerzumba. Aztán ha kedvet kaptunk és beléptünk, jöhet a nagyobb falat, ami esetünkben csaknem egy órányi zene, 14 tételre bontva. A fura című The Father of Make Believe príma bizonyíték arra, hogy van értelme teljes lemezekben gondolkodni. Megvan az íve, a sokadjára is meglepetésként ható húzásai, és a hangulati hullámzása is, ami anélkül is átjön, hogy elmélyednénk a mondanivalóban.
A címben szereplő „make believe” olyasmit jelent, hogy valami, ami nem valódi, színlelt, esetleg elképzelt, a fantáziánkban létező. Eszerint a cím lehet „A színlelés atyja” esetleg „A képzelgés atyja.” Bár a lemez folytatja a The Amory Wars történetét – pontosabban előzménytörténetét, – a témák kevésbé szimbolikusak, közvetlenebb módon kapcsolódnak a valódi világhoz. A fő dalszerző és a koncepció megalkotója, Claudio Sanchez énekes-gitáros úgy fogalmazott, hogy az album egy zenei értelemben vett életközépi válság nyomán született meg. Claudio feltette magának a kérdést, hogy elég-e számára, hogy ő a sci-fi-rakendroll csávó, vagy ennél többre vágyik? A színlelés/képzelgés atyja részben ő maga, de több dalban előkerül a gyász és annak feldolgozása is, miközben azért Vaxis története is halad tovább. A külön tételben megénekelt Blind Side Sonny például egy újonnan bemutatkozó főgonosz, érdekesség, hogy a nevezett dal teljesen összefolyik a következő Play the Poet-tel, ami jellegében is hasonló, valójában egy téma hosszabb kibontásának tekinthető. Claudio azt is elárulta, hogy már kitalálta a történet végét, de azt, hogy miként jut el odáig, sok minden befolyásolhatja, elsősorban a saját életének alakulása. Ha emlékszünk, az előző nagylemezen a szintén valós élményeken alapuló szülő-gyerek kapcsolat volt az egyik vezérfonal – szerintem nagyon érdekes, ahogy a történet formálódik a szerző életeseményeinek függvényében.
A lemezt ismét egy többrészes szvit, a húszperces The Continuum zárja. Majdnem azt írtam automatikusan, hogy trilógia, annyira megszokott ez a formátum, de ez itt négyrészes. Doom-os riffel indul, majd pattogósabban folytatódik, a második tétel (The Flood) pedig egy hosszú, összetett témafolyam. A harmadik része egy érzelmes merengés, végül egy zongorás, szinte táncolható epizód után visszatér az intró egyik témája, és ezzel zárják a lemezt.
Egy csoda ez a banda, és egészen különleges, amit alkotnak. Az előző rész volt az első lemez, amire öt koponyát ítéltem meg; az idei epizódot hajszállal halványabbnak érzem, de a négy és fél bőven megérdemelt. Már csak azt szeretném tudni, hogy miért nem írják ki a nevüket meg a lemezcímet a borítóra?
