Chris Goss neve hallatán tízből heten hülyén néznek maguk elé a maradék három viszont elismerően biccent és hogy mindjárt az elején megmondjam a nettót a legújabb Masters Of Reality főleg nekik szól, a többiek kezdjék az ismerkedést inkább a Deep in the Hole-lal.

Goss a stoner rock mindenese, nélküle nem lenne Kyuss meg Queens of the Stone Age (legalábbis nem úgy), a Masters Of Reality meg a kis privát boszorkánykonyhája, ahol egy alapvetően blues alapú keveréket forral már majdnem 40 éve. Ezalatt kikeverte azt a hangzást, amit a fenti bandák járattak aztán a csúcsra, ő maga pedig megmaradt a kísérletezésnél, amit az egyszerűség kedvéért hívhatunk akár örömzenélésnek is. 

16 éves kihagyás után jelent meg a legújabb Masters Of Reality lemez, ami ezt a hozzáállást viszi tovább, ennél fogva hiába reménykedik bárki is holmi naplementében száguldozó seggrázós sivatagi rock ‘n’ rollban, Goss nem csinált még két ugyan olyan lemezt és bizony a The Archernek sincs párja a diszkográfiában.

Persze titkon én is reménykedtem, hogy a főnök most megint odalép a torzítópedálnak, azonban végül a saját szájából érkezett a kijózanító igazság: simán tudna ő stoner himnuszokat is írni, csak most éppen nem akar.

Szerencsére azért nem lett nyugdíjas lemez a The Archer, még úgy sem, hogy a beharangozó komótos Sugar elég jól belövi a hangulatot. Mikor Goss azt énekli, hogy “My Sugar, I don’t care” akkor vélhetően nem arról dalol, hogy keresztbe szarja a vércukor szintjét, én viszont meta-síkon megerősítve érzem magam abban, hogy tempótól függetlenül a stoneres lazaság Chris Goss-nál alapállapot.

A dallamvezetésben például kapásból végig ott az a lezserség, amitől a Masters Of Reality annyira megkapó, zeneileg meg csak elsőre homogén a lemez, viszont elég néhány odafigyelősebb hallgatás és máris kiderül mennyire is változatos The Archer.

A lemezt indító álmos címadó mondjuk kapásból elbizonytalaníthatja az egyszeri hallgatót, de tekinthetjük ezt akár egy hosszabb intrónak is, bár való igaz, hogy akad ilyenből még néhány: a Chicken Little többrétegű szuper lassú blues, a Barstow harmonikás sztorizgatás, az egy szál gitáros Powder Man meg a pattogó tábortűz mellett működik a legjobban. Azért nem kell megijedni, mert Goss érzi az arányokat, így a lassú és gyors(abb) tételek váltakozása már-már valami tudatos koncepciót sejtet.

Az I Had A Dream akár egy David Bowie nóta is lehetne, viszont nincs ebben semmi majmolás, inkább olyan mintha Goss szándékoltan neki írta volna (kis fantáziával nem nehéz ráképzelni Bowie hangját, ahogy ketten együtt dalolásznak). A Mr. Tap n’ Go  játékos ravasz dal, szolid riffelgetés, felelgetős gitár témákkal, ami alattomosan tapad, sőt ezt még a QOTSA is örökbe fogadná, szóval innen nézve a lemez talán legslágeresebb tétele. A végére tartalékolt It All Comes Back To You és Bible Head kettőse tovább színesíti a The Archert: filmzenés elszállások, post-rock, minimál reggae, funk meg gitár nyektetés, szóval van itt minden mint a (sivatagi) búcsúban.

Mivel a Masters Of Reality alapvetően egy projekt zenekar a tagság állandóan cserélődik, most például Alain Johannes szállt be egy körre, aki szintén nagy ezermester és elég jól passzolnak Gossal. Nem tudom neki mekkora rész jutott kreatív oldalon (füllel nehéz belőni, mivel az ő stílusa is hasonló), de akárhogy is van, az íjász elég jól célba talált, ami a táblán csak azért négy és fél koponya, mert egy picivel több dinamikát azért még elbírt volna a The Archer.