Az év elején megjelent Transition albummal Steve Lukather célja nem más volt, mint lezárni életének legsúlyosabb szakaszát és tiszta lappal indulva új fejezetet nyitni. Ilyen szempontból különösen fontosnak tekinthető az idei lemez, de az alábbi beszélgetésben bőven volt lehetőségünk kitérni a Toto dolgaira, valamint Luke egyéb mostani, illetve közelmúltbeli tevékenységére, és természetesen a közelgő budapesti koncertre is.
Először is hadd gratuláljak az új lemezhez!
Köszönöm szépen! Most úgy tűnik, minden jól alakul. Nagyon izgatott vagyok!
Az áprilisi budapesti koncertet magam is alig várom!
Akárcsak én! A zenekar prímán együtt van, egész héten próbáltunk, és a jövő héten is tartunk majd próbákat. Próbálunk a Totóval és próbálunk Ringóval is, akivel aztán turnéra is indulunk, majd megint itthon töltök egy kis időt, mielőtt újra nekivágok, és Titeket is útba ejtelek.
Jellemző Rád az ilyen feszített tempó, mindig is keményen dolgoztál.
Ma még inkább, mint valaha! Őszintén mondom, hogy csordultig vagyok energiával! Tiszta fej, test és lélek, kiegyensúlyozottság és egészség!
Azt el is tudom képzelni! Néhány esztendeje leálltál az ivással és a dohányzással...
Már majdnem négy éve!
Mennyiben változott azóta, illetve ennek hatására az életszemléleted?
Innen a „Transition” cím. Az eddigi életemből harminchat évet úton töltöttem. Ez azért már nyomot hagy az emberen. Fiatalon még minden nap szombat van, hajrá partizás! Aztán ahogy öregszel, és személyes dolgokon mész keresztül, már nem fogod ezt fizikálisan bírni. Számomra a 2000-es évek java elég sötét időszak volt, rossz idők jártak rám: elvesztettem az édesanyámat, tönkrement a házasságom, miközben újabb gyermekem született... Teljesen szétestem. Nem láttam tisztán, nem tudtam összpontosítani és nem éreztem jól magam a bőrömben. Hazavágtam magamat, és még csak nem is voltam tudatában. Mígnem egyszer felébredtem, sokadszorra is másnaposan, és azt mondtam: „A francba ezzel, nem csinálhatom így tovább!” Nem mérgeztem tovább a testemet semmivel, hogy egészséges legyek. Sőt, így a munkámra is jobban tudok koncentrálni! Úgy érzem, akkoriban nem teljesítettem jól. Az érzéseimtől vezérelve játszottam, dühösen és szétcsúszva. Márpedig ha az ember így érez, akkor így is fog játszani. Én is hol jó passzban voltam, hol meg formán kívül. Most próbálom helyrehozni a tévedéseimet, ahogy a „Right The Wrong” nóta címe is mondja. Sokkal jobban érzem magam és sokkal összeszedettebb vagyok. Minden jobb az életemben. Nem mentem elvonóra, egyszerűen csak leálltam. Kész, ennyi volt, viszlát!
Az „All's Well That Ends Well” album időszakának mélypontja után tehát lényegesen pozitívabb napokat élsz. A „Transition” lemezcím ennek fényében különösen találó, hiszen a jelenlegi életedet tükrözi, nemde?
Igen, egyértelműen. Az tényleg egy nehéz időszak volt. Véget ért a házasságom, miközben a gyermekem született. Mindenféle fura szarságon mentem keresztül, pereskedések, miegyéb... Számomra igazi fordulópont volt ez. Ma boldogan élek és egészségesebb vagyok, mint azelőtt: kondizok, rendesen eszem, alszom, gyakorlok a gitáron és énekleckéket is veszek. Sokkal jobb zenész vagyok, mint négy éve voltam. Hálás is vagyok ezért. Az élet ilyen: egyszer fent, egyszer lent. Ha nem ezt az életet éled, nem is értheted meg. Az emberek azt hiszik, ez egy pazar, fényűző élet. Nos, az a két óra a színpadon nagyszerű, de nem ezt fizetik meg. Azt fizetik meg, hogy huszonkét órán át utazok, hogy távol vagyok az otthontól, hogy magányos és elszigetelt vagyok. Ez egy nagyon különös életstílus. Én imádom, de különös. Úgy gondolom, most sokkal jobban tudom értékelni a pályafutásomat, mint valaha. Éppen könyvet írok a stúdiós életemről, idén három turném is lesz – szólóban, a Totóval és Ringóval – itt az új lemezem, gyerekeket nevelek, járom a világot... Ez egy óriási élet, de hektikus és őrült élet is egyben. Ha a politikát nézzük, a világ elcseszett egy hely! Muszáj táplálnom a reményt, hogy össze tudom hozni az embereket...
Ha már szóba került a rengeteg turnézás, láttalak a tavalyi „Rock Meets Classic” bécsi állomásán. Élvezted azt a túrát?
Szórakoztató volt. Jó emberek vettek körül. Ian Gillannek kissrác koromban nagy rajongója voltam. Ugyanakkor fura is volt az egész, nem egy szokványos dolog számomra, viszont olyan ajánlatot raktak elém, amelyet nem utasíthattam vissza. Olyan volt ez az egy hónapos móka, mint egy utazó cirkusz. Chris Thompson vagy Jimi Jamison óriási arcok. Jó pár emberrel életre szóló barátságot kötöttem. Mat, Jimi és a többiek mind jó fejek és kiváló zenészek is. Nem mondom, hogy még egyszer belevágnék, de élveztem.
A „Transition” lemez felépítése egészen különleges. Hasonlóan komor hangulatban indul, mint amilyen az „All's Well That Ends Well” volt, aztán a közepén a címadó számmal beáll a fordulat, és onnantól kezdve pozitív, reményteli a dalok kicsengése.
Akkor megértetted a koncepcióját! Erről van szó! Ez voltaképp egy laza konceptalbum. Az első szám olyan emberekről szól, akik a világhálón támadnak engem. Vannak ezek az arcok – néhányukat ráadásul elég jól ismerem –, akik mindenféle baromságot találnak ki. Egy betű sem igaz belőle, de hát ha egyszer kikerül, utána már nincs mit tenni. És senki sem visszakozik utólag, mondván: „Jaj, bocs, tévedés volt!” A lényeg a harsány lejárató hírverés. Az emberek pedig ennek alapján ítélnek meg. Nem ismernek, de az ő szemükben én leszek a rossz arc, az undok alak, meg minden. Ez engem is próbára tesz, mert elég érzékeny ember vagyok, de mindenkinek az életében vannak ilyen emberek. Lehetsz te bárki a Beatlesből, lehetsz te Jimi Hendrix, lehetsz te maga a Jóisten, úgyis lesznek rosszakaróid. Az egész egy bizonyos ponton túl már röhejes lesz. Ezek itt teljesen irreálisan értelmezik a tökéletességet. Vannak olyan felvételek a Youtube-on, amelyeken az ember kicsit hamisan játszik, vagy valami más nem stimmel, és vannak, akik erre harapnak: „Figyeld csak, hogy elbénázta, he-he!..” Könyörgöm, senki nem tökéletes! Különösen azokból a bizonyos sötét évekből került ki néhány, rám nézve nem túl hízelgő video. Ezeket látva magam is csak lestem, hogy ez hogyan történhetett meg... Ma már nem is nézek ilyen szarokat. De hát ebből lehet tanulni. Ez volt a hozadéka annak, hogy ittam, csak éppen nem voltam tisztában ezzel. Azt gondoltam, jó móka, de eljött az idő, amikor többé nem volt az. Ötvenöt éves vagyok, nem huszonöt. Akkor jól éreztem magam így, de már túl vagyok rajta. Felkészültem egy érett, felnőtt ember életére és számomra már más jelenti a szórakozást: a zene, a karrierem, a gyermekeim.
A szólólemezeiden rengeteg különböző irányzat ötvözete hallható. Mikor, a pályád mely szakaszában érezted úgy, hogy valóban megtaláltad a saját hangodat és hangzásodat?
Azt hiszem, a legutóbbi három lemezemen. Ezek nem is állnak olyan távol egymástól. Úgy gondolom, fejlődök, de megtaláltam a saját hangzásomat. Tudom, mit csinálok. Nem azon igyekszem, hogy blues, shred, fúziós vagy polka lemezeket készítsek. Szeretem ezeket a saját kis projektjeimet, amelyekkel a zenekaromon kívül foglalkozom. A Toto nem ír új dolgokat, mert éppen három perünk zajlik. Egyébként is azért álltunk össze újból, hogy Mike Porcaro testvérünket segítsük. Élveztem, hogy a gimnáziumi cimboráimmal mehetek nyaralni. Segítettünk saját magunknak, zenéltünk a rajongóknak és támogattuk a súlyosan beteg tesónkat, Mike Porcarót, meg a családját. De visszatérve a saját zenémre, a társproducerem és szerzőtársam, CJ Vanston segítségével találtam meg a hangomat. Nagyszerűen tudunk együtt dolgozni, és a visszajelzések is igen pozitívak. Szóval huszonöt év kísérletezés után végre megtaláltam önmagamat szólóművészként, amiért hálás vagyok, és tartani is fogjuk ezt a mostani irányt.
Mennyire bonyolult számodra azt a dalt kiválasztani, amely beharangozza és felvezeti az albumot? Miért a „Judgement Day”-re esett ezúttal a választás?
Ebben sosem voltam jó. A „Judgement Day” alkalmas volt arra, hogy ízelítőt adjon a lemezből, de leginkább a negyedik számra, a „Right The Wrong”-ra figyelnek fel az emberek. Ez amolyan rádió-nóta, Trev fiammal és CJ-vel közösen írtuk. Különösen büszke vagyok rá, jó kis Pink Floyd-szerű dal. A fiammal három vagy négy nótát hoztunk össze az évek során, erre az albumra viszont ezt az egyet. Jó fej srác, és nagyon tehetséges! Ő maga is az új témáin dolgozik éppen, remélhetőleg az év végére meg fog jelenni a lemeze.
Mit mondanál a „Creep Motel”-ről? Ez valami ismert kifejezés, vagy Te magad találtad ki?
A „creep” szót akkor használjuk, ha udvariasan akarunk seggfejnek titulálni valakit, ha-ha! A szöveget Fee Waybillel (The Tubes) együtt hoztuk össze, neki mindig is jó érzéke volt az ilyen dilis dolgokhoz. A zenét pedig CJ-vel írtuk, amolyan Steely Dan-jellegű, hangulatos blues lett. Azokról az arcokról szól, akik egyedül ücsörögnek otthon, az Interneten lógnak és mindenkire mindenért köpködnek. Szarkasztikus, humoros szöveg, ugyanakkor egy nagy felmutatott középső ujj is... Utána a „Once Again” a házasságom felbomlásáról szól. Szomorú dal, de bárkihez szólhat, aki elveszített valakit, egy barátját, a feleségét, a férjét vagy bárkit. Nekem is nehéz énekelnem. A „Transition” elején az életemről töprengek, meg arról, mi történik, ha meghalok. Aztán jön az átmenet a régi énemből az újba, szövegileg is. Felébredek és megint mosolygok, visszatérnek a dúr akkordok.
A „Last Man Standing” kifejezést gyakran használtad magaddal kapcsolatosan, amikor a Toto feloszlott, mert valóban te voltál az, aki egyedüliként tartottál ki végig az eredeti tagok közül. Minden lemezen játszottál, sosem hagytál ki egyetlen koncertet sem...
Így igaz. Az volt az egyik oka annak, hogy annyit ittam minden koncert során. Ez érződött is. De hát nem voltam elégedett egyesekkel azok közül, akikkel akkor dolgoztam. És magammal sem voltam kibékülve. Körbenéztem a színpadon, és kerestem a gimis barátaimat, akikkel elkezdtük a bandát, de sehol senki: Mike beteg lett, az énekessel nem jöttem ki jól... Nem szívesen mondok bármi rosszat, de egyszerűen borzalmas volt. Így már nem akartam csinálni, ezért aztán 2007-ben ki is szálltam. Néhány japán bulit még lejátszottam 2008 elején, hogy letudjam a még hátralévő kötelezettségeket, de már 2007-ben kiléptem. Ma is jó barátok vagyunk Paich-csel, a Porcarókkal, és Joseph-fel (Williams) is. Mindazokkal, akikkel együtt nőttem fel. 2010-ben David vetette fel, hogy álljunk össze újból a súlyosan beteg Mike miatt, mire azt mondtam, rendben, de jöjjön Steve Porcaro, és legyen megint Joseph az énekes. Lee (Leland Sklar) nem tudott csatlakozni, úgyhogy Nathan East vette át a basszust, visszajött Simon (Phillips), bevettünk néhány nagyszerű háttérénekest, és nekivágtunk. Óriási sikerünk volt, miközben remekül szórakoztunk, és egész szép pénzt gyűjtöttünk össze Mike-nak, hogy eléldegéljen, és gondoskodjon magáról. Ráadásul magunkon is segítettünk, értem ezalatt azt, hogy páran épp válófélben voltunk... A rajongók szintén évezték a bulikat, szóval ezzel mindenki csak nyert. 2011-ben futottunk is egy újabb kört, majd tavaly megint egyet. Sőt, a nyáron Ringóval is játszottam néhány bulit. Idén meg harmincöt éves lesz a banda, úgyhogy a következő pár évben ugyanígy nyomni fogjuk, és lesz DVD-nk is. Mindezzel segítünk Mike-nak és magunknak is, miközben jól érezzük magunkat. Nekem meg ott a saját lemezem és turném is, szóval ennyi mindennel tudok foglalkozni, ami művészként rendkívül elégedetté tesz. Újra élvezem az egészet, hiszen megint együtt lehetek a gimnáziumi cimborákkal.
A hasonló című nótának nyilván nem ez a fő gondolata, de van-e esetleg rejtett utalás erre?
Ez csak egy cím, de pozitívabb dolgokról van itt szó. A lényeg, hogy életem hátralévő részében jól fogom érezni magam, és az se baj, ha én leszek az egyetlen, aki ezt észreveszi. Ezt Randy Goodrummal írtuk, ő maga is egy végtelenül pozitív arc. Olyan ez, mint amikor az ember napfényre ébred és azt mondja: „Hé, emberek, jól vagyok!” Jól is fogom érezni magam, mert egészséges és boldog vagyok! Megjártam a sötét oldalt, és ki fogom élvezni az életem második felét!
A „Tumescent” után ezúttal is egy instrumentális darabbal zárod a lemezt. A Charlie Chaplin-féle „Smile” átdolgozása azonban merőben más: igen rövid, de annál megkapóbb, vagyis lényegesen több, mint puszta outro.
Igen, ez az édesanyám emlékének szól. Igazán szívből szól. Nincs benne ének, de az eredeti szöveg nyitósora így szól: „Mosolyogj, még ha szíved fáj is.” Én pedig állandóan ezt tettem, amíg a legrosszabb időszakomban voltam úton. Azonkívül ez a valaha írt legcsodálatosabb dallamok egyike. Imádtam játszani az előző turnén. Némelyik estén Steve Weingarttal, a billentyűsömmel ezt adtuk elő ketten a második ráadásban, az emberek pedig annyira lelkesen fogadták, hogy arra gondoltam, megpróbálhatnánk lemezre venni. Sikerült is elsőre feljátszanunk. Csak kettőnket hallod benne Steve Weingarttal élőben a stúdióban. Aztán jött CJ és addig bűvészkedett a felvétellel, amíg olyasmit hozott ki belőle, mint az „Inner Visions” Stevie Wondertől. A gitárrészeket viszont elsőre nyomtam fel. Csak behunytam a szememet és játszottam a dallamot. Nem tökéletes, de lelke van!
Most használtad először az L3 Music Man gitárodat, vagy már az előző lemezen is azon játszottál?
Igen, ez egy vadiúj hangszer, passzív DiMarzio pickupokkal. Teljesen természetes módon szól.
Érdekes egybeesés, hogy pickupok elnevezése is „Transition”...
Amikor az album elkészült, Larry DiMarzio megkérdezett, milyen nevet adnék ezeknek. Azt mondtam, legyen „Transition”, hiszen ez itt egy átmenet a hangzásban és az életemben. Mivel pedig ez a lemez címe is, teljesen ésszerű volt. Néhányan nem értik, mire fel. Hát hogyhogy mire fel? Ez csak egy név! Akárcsak a „Toto”. Hülye egy név, nem igaz? De hát eltelt azóta harmincöt év, úgyhogy ez van. Manapság annyi a fura zenekarnév. Mi meg ezek vagyunk. Gondoltam rá, hogy a Still Life nevet kellett volna megtartanunk, az volt ugyanis a gimnáziumi bandánk. De hát Toto vagyunk, és sok jót tett velem a zenekar, úgyhogy elfogadom.
Jó pár arc nevét említetted már, akikkel a „Transition”-ön dolgoztál. De játszott a lemezen Leland Sklar, Nathan East és Phil Collen is a régi barátok közül. Chad Smith viszont most szerepelt először ugye?
Chaddel is barátok vagyunk, csak vele még nem játszottunk együtt lemezen. Jammelni viszont jammeltünk már. Egyszerűen összefutottunk valahol, mondtam neki, hogy jöjjön, másnap pedig már jött is, és csodálatos munkát végzett! A lemezt úgy készítettük, hogy a számokat már rögzítettem, mégpedig valódi basszussal és dobbal. A demók pedig annyira jól szóltak, hogy azt mondtam, tartsuk csak meg a gitárokat, a billentyűt, meg minden mást is, és ahhoz játssza fel mindenki a maga részét. Úgy akartam megragadni minden egyes nótát, mintha egy-egy film lenne: valaki ide lenne jó, más valaki meg oda...
Minden lemezed felvételei előtt készítettél eddig demókat?
Nem. Egyszerűen így alakult. Írtuk a zenét, csiszolgattam a demókat, aztán elmentem. Mire visszajöttem, CJ hozzátett egy csomó remek dolgot, billentyűket, meg egyebeket. Csodásan szólt, és így is akartam folytatni. Szóval nem beszéltük meg ezt előre, csak így alakult. Nem ehhez szoktam, de élveztem!
Ha jól tudom, Tal Wilkenfeld bőgőslánnyal is most zenéltél először stúdióban.
Ő olyan, mintha a fogadott lányom lenne. Ő az „Ötödik”. Azért hívom így, mert négy gyermekem van. Trev fiam mutatta be nekem, ők ketten egyidősek. Pontosabban Trev huszonöt, Tal meg huszonhat. Briliáns zenész! Ilyen emberekkel nem találkozik az ember csak úgy, ő már szinte a zseni kategóriába tartozik. Ugyanakkor még egészen kislány. Nagyon kedvelem. Olykor felröppen a röhejes pletyka, hogy járok vele, holott szó sincs erről! Jó barátom és a zenekar tagjának tekintem.
Kikkel játszol majd a turnédon? Ugyanazokkal, akikkel legutóbb is (Steve Weingart, Renee Jones és Eric Valentine)?
Igen, Renee, Steve és Eric lesznek majd velem. A lemezen amúgy ők is szerepeltek. Olyanok vagyunk, mint egy boldog család. Mind nagyszerű emberek, remekül megvagyunk együtt. És nemsokára nekik is lemezük jön!
Session zenészként rengeteg különböző előadó lemezein játszottál, akárcsak a többiek a Totóból. Gyakorlatilag mindenkivel zenéltetek, aki számít.
Így van. Épp most folyik egy válogatás összeállítása ezeknek a művészeknek a munkáiból, a Toto harmincöt évének összegzéseképp. Közel nyolcezer albumról, félmilliárd eladott lemezről, kétszázhuszonöt Grammy-jelölésről, na meg számtalan arany-és platinalemezről beszélünk... Nincs még egy ilyen zenekar a földön, a sznob zenei sajtó mégis gyakran nézett minket levegőnek. Hát mutasson már nekem valaki még egy ilyen nagy múltú együttest, ekkora életművel! Ha végignézed azt a sok ezer előadót, köztük a történelem legnagyobb sztárjaival, legalább egyikünk játszott velük! Most nem az egónkat fényezem, inkább csak próbálom ráébreszteni azokat, akik számára a Toto a „Rosanna”-val, a „Hold The Line”-nal, meg az „Africa”-val egyenlő, hogy itt lényegesen többről van ám szó!.. Ugyanakkor az én dolgaimat még soha nem fogadták olyan jól a kritikusok a pályám során, mint most! Kicsit több tiszteletet is kapok, mint valaha. Talán azért, mert kiálltam a próbát. Álltam az ütéseiket, nem tudnak padlóra küldeni. Keményebb fából faragtak annál! Belátom, a korai időkben hagytunk támadási felületet, hiszen a szövegírás nem volt az erősségünk. Zeneileg viszont nem lehet csak úgy keresztülnézni rajtunk! Ha valakinek nem tetszik, amit játszunk, az rendben van. Ez szubjektív dolog, nekem sem tetszik mindenfajta zene. Azt azonban nem lehet mondani, hogy nem hagytunk nyomot a zene történetében az elmúlt harmincöt év során! Szóval minket nem lehet úgy félresöpörni, mint az Air Supply-t (már meg ne sértődjenek!..) vagy bármelyik másik egyslágeres bandát. Mi az elmúlt harmincöt évben valamivel azért többet tettünk le az asztalra néhány sikerlemeznél!
Ma is követed azoknak az előadóknak a munkásságát, akikkel együtt játszottál?
A rádióban szoktam hallani őket. De zenerajongó vagyok és ha megtetszik valamelyik csapat, akkor felkutatom a lemezeiket, függetlenül attól, játszottam-e rajtuk vagy sem. Nem magamat hallgatom naphosszat.
A 'netes gyűlölködőkről már esett szó. A zenehallgatók szokásait meglátásod szerint mennyiben változtatta meg a világháló?
Oda a jogdíjaim és a pénzem mintegy 90%-a! Köszönöm, Internet! Ha a bevételed 90%-a válik köddé, az azért már eléggé elgondolkodtató!.. Én állandóan úton vagyok, amire ráment a házasságom, és sok százezer kurva dollárom is! De hát ezt a szellemet már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel, nincs mese. Bizonyos értelemben nagyon is pozitív a dolog, de inkább úgy fele-fele az arány. Mennyivel jobb volt, amíg nem tudtam, hogy vannak, akik utálnak! Ha-ha! Sok más embernek viszont tetszik, amit csinálok, úgyhogy mindkettőt fel kell vállalnom. Nem csak jó dolgokból áll az élet...
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
