A Los Angeles-i Stick To Your Guns nem ismeretlen a magyar hardcore punk rajongók számára. A banda többször megfordult már hazánkban, hogy lezúzzanak különböző budapesti klubszínpadokat. Hat év után headlinerként tértek vissza és a Dürer Kerten volt a sor, hogy helyet adjon egy kis hardcore-punk csapatásra. Szerkesztőségünknek pedig kapóra jött a buli és vele együtt a lehetőség, hogy beszélgessünk kicsit a zenekar élharcosával Jesse Barnettel. Nem indult zökkenőmentesen az este, jó nagy csúszással tudtunk csak belevágni az interjúba, így idő nem sok maradt a csevegésre, úgyhogy megpróbáltuk kimaxolni a nagyjából 20 percet.
Január 13-án indult el a Keep Planting Flowers koncertsorozat itt a kontinensen. Mondhatni lassan a végéhez közeledik az európai kirándulás, hogy látjátok visszatekintve, hogy alakult ez a turné?
Nehéz megmondani, hogy egy turné mennyire sikeres, főleg, ha nincs igazán mihez hasonlítani, de őszintén szólva, ez az egyik legjobb koncertsorozatunk hosszú idő óta. Talán azért, mert elengedtük az elvárásokat, nem stresszeltünk rá arra, hogy minek kellene történnie, hanem hagytuk, hogy a dolgok csak úgy alakuljanak. És elképesztően jól éreztük magunkat! Az emberek nagyon ráéreztek az új lemezre, és ez nagyon jó érzés, főleg egy régóta működő bandánál. Nem könnyű folyamatosan olyan zenét írni, amivel az emberek tudnak kapcsolódni, de most úgy tűnik, sikerült. Szóval abszolút 10/10, minden szuper, a turné, az album, minden.
Többször felléptetek már Budapesten, így talán van valami elképzelésetek a magyar közönségről. Mire számítotok ma este?
Az egyetlen dolog, ami kihívást jelenthet, az a hatalmas színpad – erre nem számítottam –, meg a kordon is, ami kicsit távolabb tartja az embereket. De ettől függetlenül igyekszem a lehető legjobban bevonni majd a közönséget. Egyébként eddig az egész turnén egy estét kivéve mindegyik koncert fantasztikus volt, úgyhogy mostanra tényleg semmilyen elvárásunk nincs, csak élvezni szeretnénk az egészet.
És a közönség ezúttal mire számíthat tőletek?
Hát, rengeteg energiára! Normál esetben két gitárosunk van, de Chrisnek sajnos haza kellett utaznia egy komoly családi vészhelyzet miatt, szóval ma este csak négyen leszünk. Az ő hiányát majd extra erők mozgósításával kompenzáljuk! Jó lesz játszani a nagy színpadon, mert így legalább lesz hely rohangálni és megőrülni. (Nevetés)
Kanyarodjunk rá az új lemezre, ami januárban jött ki, még friss és ropog. Milyennek látjátok a Keep Planting Flowers fogadtatást?
Eleinte páran furán néztek az albumcímre, hogy „mi a fene?”, főleg egy olyan bandától, mint mi, akik hardcore/metalcore vonalon mozgunk. Sokan azt hitték, hogy ez valami lájtos cucc lesz, de aztán, amikor meghallgatták és megértették a cím mögötti jelentést, akkor szerintem elkezdett jobban rezonálni velük.
Nekem dalszövegíróként az a legjobb érzés, amikor az emberek tényleg megértik azt, amit szeretnék kifejezni. Sokszor előfordult már, hogy teljesen másként értelmezik a mondanivalónkat, most viszont úgy érzem, hogy az üzenet tisztán átment, könnyű kapcsolódni hozzá. Talán azért is, mert a világpolitikát nézve mindenhol elég pocsék a helyzet, rengeteg nehézséggel kell megküzdenie mindenkinek. Az emberek ki vannak már éhezve arra, hogy ne csak az hallják, hogy “minden szar” hanem inkább egy kis reményt, egy emlékeztetőt, hogy igen, a világ tényleg nem tökéletes, de pont ezért kell tennünk valamit, esetenként változtatnunk, hogy jobb hely legyen.
Örülök, hogy ezt említetted, mert egyfajta dualitás számomra is szembetűnő volt az új album kapcsán. A cím és a borító ártatlanságot sugall, de csak első látásra. Ha jobban megnézzük a képet, például a gázálarc, a katonai bakancs a kislányon egy kicsit más dimenzióba helyezi az egészet. Mi szerettetek volna üzenni ezzel a kettősséggel?
Nagyon jó kérdés. Az ártatlanság… Pontosan megfogalmaztad. Mindannyiunkban ott van az a kisgyermek, aki még mindig képes rácsodálkozni a világra, akiben ott van az egészséges kíváncsiság és a hit abban, hogy minden csodálatos – még akkor is, ha már megtépázott minket az élet. A borítón is látszik, hogy a kislány sebekkel, kötésekkel van tele, mert mindannyian éltünk át fájdalmakat. Amikor szenvedés olimpiát kezdünk el játszani, hogy kinek rosszabb, az nem vezet sehova. Jó lenne ezen túllépni és felismerni, hogy mindannyian megszenvedtünk valamit. Próbáljunk meg inkább arra koncentrálni, hogy azt, ami mindannyiunkat tönkretesz, hogyan tudnánk semlegesíteni. Mert az élet alapvetően küzdelem. Nem akarok valami naiv utópiáról beszélni, hogy minden legyen egyenlő és igazságos, és hogy ne legyen többé fájdalom vagy szenvedés. Ez nem reális. Inkább azt szeretném, ha elfogadnánk, hogy az életben mindig lesz fájdalom, szenvedés – de ebből is lehet építkezni.
Ha például szeretsz valamit vagy valakit, az egyfajta fájdalmat is jelent, mert mindig ott van a veszteségtől való félelem. Ha családod van, akkor aggódsz a gyerekeid biztonságáért, az otthonodért. Amikor Amerikában, 2008-ban összeomlott a lakáspiac és az édesanyám elvesztette az otthonát még túl fiatal voltam, hogy igazán felfogjam, mekkora traumát jelent egy anyának, ha elveszik tőle azt a helyet, ami a gyerekei menedéke. Később jöttem rá, hogy ez mekkora pusztítás. És persze sokan azt mondják, hogy „nem kellett volna ilyen hitelt felvenni” vagy „többet kellett volna dolgozni” stb. De milyen világ az, ahol az embernek folyamatosan igazolnia kell a létezését? Mintha az, hogy élünk, önmagában nem lenne elég. És ez az, ami igazán frusztráló. Anyám is egész életében próbált megfelelni, melózott, tette a dolgát. De mikor jön el az a pont, amikor azt mondhatod: „Elég volt. Megtettem, amit kellett. Kész vagyok.” Bocsi, ez egy hosszú válasz lett…
Ez egyáltalán nem probléma, szerintem egyre jobban körvonalazódik az albumba zárt mondanivaló.
Igen… A lényeg, hogy mindannyian átéltünk nehézségeket, voltunk már teljesen kiszolgáltatottak, féltünk és éreztünk már magányt is. Ilyenkor ösztönösen védekezésként falakat húzunk magunk köré. De amit én javaslok, az az, hogy ezeket az érzéseket ne elzárjuk, hanem inkább osszuk meg másokkal is, mert ha együtt dolgozzuk fel a fájdalmat, az segíthet egy jobb megoldást találni. És végső soron azok, amik a mindennapi életünket befolyásolják – azok mind politikai döntések eredményei. Bár nem úgy születtem, hogy politikai megmondóember legyek, azonban rá kellett jönnöm, hogy ha tiszta ivóvizet és levegőt szeretnénk, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink normális körülmények között nőjenek fel, akkor muszáj valamilyen szinten belefolyni és foglalkozni kell vele.
Személy szerint én nagyon megszerettem az új lemezt és sokszor hallgattam. Viszont úgy érzem, hogy kicsit rövid lett, ugyanakkor keményebb és intenzívebb is, mint az előző munkáitok. Ez azt jelenti, hogy a világ is keményebb hely lett?
Van egy vicc, amit már 10 éve mondogatnak a Stick to Your Guns kapcsán. Ha történik valami igazán rossz dolog a világban, jönnek a hangok: „Na, alig várom, hogy a Stick to Your Guns írjon róla egy dalt.” (Nevetés) Mintha a rossz dolgok szóvivői lennénk vagy ilyesmi, de azért tök őszintén van ebben némi igazság is. Az élet egyre nagyobb nyomást gyakorol rám. Amikor megalapítottam a zenekart, 16 éves voltam, most pedig 37 leszek. Amerikában azzal hitegetik az embert, hogy ha a nagy forgatókönyv szerint teszed a dolgod, akkor majd minden rendben lesz. A valóság viszont nagyon más. Néhány éve családfenntartó lettem, mert gondoskodom az idős édesanyámról és a húgomat is segítem, közben még mindig úgy érzem magam, mint egy 16 éves gyerek… Csak épp most egy olyan 16 éves gyerek vagyok, akinek azt mondják: „Na, itt vannak a számláid, tessék!” Hirtelen zúdult rám ez a felelősség és nem mondom, hogy félek, de nehéz is ez a kötelezettség egyben. Viszont számomra ez szent, hiszen édesanyám mindent megtett értem, csodálatos munkát végzett. Természetesen a szabálykönyv szerint “játszott”, ami sosem az olyan emberek érdekét szolgálja, mint ő. Talán a tudat alatt érzett folyamatos nyomás az, ami átszűrődik a zenén is. De nem úgy álltam neki ennek az albumnak, hogy most mindenképpen dühösebbnek kell lennie, egyszerűen csak kijött belőlem az a kétségbeesés, amit belül érzek.
Csak úgy felszínre tört a zenében?
Pontosan! Magától jött ki, és ez az album nekem is egyfajta terápiás folyamat volt. Aztán amikor az emberek meghallgatják a dalokat, és azt mondják: „Hey, én is így érzek” – attól egy kicsit kevésbé érzem magam őrültnek.
Ez az első albumotok a SharpTone Records-nál, de nem az első kiadóváltása a bandának. Ezúttal miért éreztétek szükségesnek ezt a lépést?
Egyszerűen csak lejárt a szerződésünk a Pure Noise-nál, ahová egyébként bármikor visszamehetünk egy új lemezre. Manapság egyébként is egyre több zenekar önállósodik és csökken a kiadók jelentősége. De ha egy kiadó része lesz az utunknak, akkor annak jelentenie kell valamit. A SharpTone-t egy Sean Keith nevű srác vezeti, aki réges-régen, dolgozott már velünk. Azért esett rá a választásunk, mert ő érti a hangzásunkat, a dalszövegeinket és minket is. Azt is többek között, ha néha olyasmit mondok, amit egyesek talán provokatívnak tartanak, és ami miatt bajba kerülhetünk. De a hardcore számomra mindig is erről szólt: hogy mindenki elmondhatja a saját nézőpontját, még ha az másoknak kellemetlen. Néhányan, akik nem Amerikában élnek hajlamosak alábecsülni, milyen gáz a gazdasági, társadalmi és politikai helyzet az Egyesült Államokban.
Úgy gondolod, hogy sokan hisznek még a nagy amerikai álomban az államokon kívül is?
Pontosan! A valóság viszont teljesen más, mint a filmek, a tévéműsorok vagy Hollywood. Ha azt mondom, hogy Los Angelesből származom, mindenki rögtön azt hiszi, hogy valami gazdag gyerek vagyok. De az az igazság, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ott éljek, annak ellenére az az otthonom. Mindenki azt kérdezi: "Miért nem költözöl el?" Mintha az emberek nem értenék milyen óriási távolságok vannak Amerikában. Szóval Sean megérti, honnan jövök és, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban mit érzek, de még akkor is megadja a lehetőséget, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja, ha ez bajba is sodorhat minket. Személy szerint ezt nagyon tisztelem benne. Ugyanakkor persze értem, biztos mondták neked is az interjú előtt, hogy a politika tabu… De ezzel inkább csak engem akarnak megvédeni.
Hagyjuk is a politikát (röhögés)... Elég sok kislemezt kiadtatok az új album megjelenése előtt. Ez egy tudatos stratégia volt, vagy egyszerűen így alakult?
A Stick To Your Guns jövője elég bizonytalan volt. Nem igazán tudtuk, hogy folytatjuk-e, vagy egyáltalán képesek leszünk-e rá, hogy tovább menjünk különböző körülmények miatt. Aztán amikor elkezdtünk dalokat írni, az egész teljesen természetesen jött. Kiadtunk egy-egy dalt, hogy lássuk, mit szólnak hozzá az emberek és mivel nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk, eldöntöttük, hogy megcsináljuk az egész lemezt. Meg is beszéltük, hogy legközelebb nem várunk ilyen sokáig az új zenékkel. Még egy évig turnézunk, de aztán jön a dalszerzés, így remélhetőleg nem kell újabb két-három évet várnotok egy újabb STYG-ra.
Az első Stick To Your Guns album 2005-ben jelent meg, vagyis 20 éve. Hogyan érzed, mennyire változott a közönségetek az évek során, illetve ez hogyan befolyásolta a zenéteket, a koncertjeiteket?
Ez egy izgalmas téma. Visszatekintve a legnagyobb kihívás számomra az volt, hogy nagyon fiatalon kezdtük, és menet közben kellett rájönnöm, hogy ki is vagyok valójában. Ugyan, az első album 2005-ben jött ki, de mi már 2003 óta működünk, mint zenekar és én ez idő alatt váltam felnőtté. Folyamatosan úton lenni, turnézni egy nagyon érdekes közeg ennek a felfedezésére, egy teljesen egyedi tanulási folyamat volt, amit semmiért sem cserélnék el. Rengeteg olyan dolgot tapasztaltam meg, amit sokan csak könyvekből ismernek. Mindig is egy hatalmas lehetőségként tekintettem erre a kalandra még akkor is, ha néha fiatal srácként olyan helyzetbe kerültem, ami felnőtt fejjel is kihívás. Ugyanakkor, amikor színpadra lépek, még most is, bár már fáj a hátam meg a térdem, ugyanúgy érzem magam, mint egy kamasz. A turnézás fiatalon tart. (Nevet)
Egy időben azt gondoltam, hogy együtt növünk fel a közönségünkkel. De most, mintha megállt volna az idő, jött ez az új album, és hirtelen ott vannak ezek a fiatal srácok, akik most hallják először a STYG-t. Nekik nem egy régi zenekar vagyunk, hanem egy vadonatúj felfedeznivaló és ez a legjobb, amit egy bandában remélhetsz.
Húsz év sok idő és elkerülhetetlen, hogy legyenek hullámvölgyek. Néha elveszíti az ember a motivációját, nehéz újra megtalálni a kreativitást. Hogyan tudod leküzdeni ezeket a helyzeteket?
Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem sokan egy idő után elveszítik azt a belső forrást, amiből a kreativitásukat merítik, és helyette elkezdenek másokat utánozni. Már nem a szívükből, hanem az elméből, a fejükből zenélnek. Művészként szerintem az egyetlen módja annak, hogy szívből alkoss, az az, ha van egy életed a hivatásodon kívül is. Mondok is gyorsan egy példát… Amikor Covid volt és hirtelen le kellett állni a koncertezéssel, a turnézással, de még a stúdiózással is, abban volt számomra potenciál. Ugyanis addig a pontig azt éreztem, hogy én csak a Stick To Your Guns énekese vagyok, ennyi, semmi több. Ekkor kezdtem el rengeteg közösségi munkát végezni, ami egy csodálatos dolog. Olyan emberekkel találkoztam, akik nem is tudják, mi az a STYG. Számukra semmit nem jelent, hogy színpadon állok és emberek ezrei előtt játszom. Ők egyszerűen csak Jesseként ismernek és ez adott nekem egy valódi életet, amiből erőt meríthetek. Ha nincsenek saját tapasztalataid, akár szívfájdalom, vagy akár a felemelő öröm érzése, akkor nincs miből igazán táplálkozni. És ekkor elkezdesz kicsit hamis lenni... Fontos, hogy ne csak a munkád határozzon meg, még akkor sem, ha az menő és imádod. Nem arról van szól, hogy több vagy kevesebb akarok lenni, hanem arról, hogy egyszerűen először emberként szeretnék létezni.
Ha 20 év múlva visszatekintünk a mostani időszakra, milyen örökséget szeretnél hátrahagyni a Stick To Your Guns-szal?
Ez egy nagyszerű kérdés. Rengeteg olyan banda van, akiket én is örökségzenekarnak tartok, például a Terror, az Agnostic Front vagy a Sick Of It All. Tudod, van az a mondás, hogy nem feltétlenül arra fognak emlékezni amit mondtál, hanem arra, hogy milyen érzéseket ébresztesz fel egyesekben. Én pedig pontosan ezt szeretném, hogy az emberek úgy érezzék, ez a banda felpörgette a szívüket, vagy gondolkodásra késztette az agyukat, vagy valamilyen módon hatással volt rájuk. Nem csak annyi, hogy "oké, eljöttek, eljátszották a dalaikat, vettem egy pólót, és hazamentem." Egyébként ezzel sincs semmi baj, mert néha jó kizökkeni csak úgy a mókuskerékből. Nekem fontos viszont, hogy az emberek egy kicsit többet kapjanak a koncertjeinktől. A zeneiparban könnyű belecsúszni abba, hogy minden arról szól, ki a legnagyobb banda, ki ad el több jegyet, ki ér fel a csúcsra, de ettől az egész elveszti a varázsát. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy minden egyes alkalommal a lehető legjobb koncertet adjam. Ha ez lehet az örökségem, akkor boldog vagyok.
KONCERTFOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
