A C&C kétrészes koncept albumának első részébe az első hallásra szerettem bele. Azóta is rengetegszer szedtem elő, kellemes társ volt utazáskor vagy épp munka közben. Ezért nagyon vártam a sztori folyatatását, a Descension-t, amit február 5-re ígértek, amivel The Armory Wars képregényhez készült és azzal teljes egészet alkotó sorozatot zár le így az új lemez. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy várakozás miatt a csalódás is borítékolható – lehetett volna, mert elsőre, sőt sokadjára sem akart megragadni a lemez, csak egy-két tétel.

Az egyik ilyen elsőre befutó dal a Dark Side Of Me, és emiatt abszolút nem véletlen hogy az első kislemezre kimásolt és január 14-én megjelent dal is ez volt. Az lemez legjobb dobása, egy nagyszerű rock dal.

Viszont az egész albumot hallgatva végig volt egy kis hiányérzetem, nem akart összeállni egésszé, valahogy csak lógtak a levegőben az egyes dalok. Pedig mindegyik szerethető a maga módján, mindegyikben meg lehetett találni az extrát. A Key Entity Extraction sorozat Sentry The Defiant darabja az bemelegítő Pretelethal-lel nagyszerű felvezetése az albumnak. A The Hard Sell szintén pályázhatna az album dala címre, remek pinkfloyd-os gitárszólóval a közepén. A Number City, akár csak egy rock kiszámoló, lazább felvonás, nem túl acélos, viszont átvezetésnek éppen jó.

Így kanyarodunk rá a lemez második felére a Gravity’s Unionnal, ami egy tipikus C&C nóta, kemény riffekkel és éles váltásokkal és remek szólókkal. Ettől kezdve kapjuk azt, amit az Ascension után annyira vártam a Claudio Sanchez-éktől. Az Away We Go és az Iron Fist nagyjából azt a színvonalat hozta, ami miatt a korábbi lemezt ronggyá hallgattam. A korábban már emlegetett Dark Side of Me-vel együtt ez a hármas fogat hozza el a legjobb pillanatokat, és ha még kettő-három ilyen dalt sikerült volna felnyomni erre a lemezre, akkor meg is kapná a max pontszámot. De nem sikerült, csak egyet, a 2's My Favorite 1-t, ami nagyon jó és vidám lezárása az albumnak, sőt a végére tett laza játék keretbe is foglalja a dupla lemezt.

Az igazság az, hogy a dupla lemezen nagyon érződik, hogy hét (!) hónapot töltöttek el a stúdióban a srácok a felvételekkel. Jól megkomponált és szépen felépített albumokról van szó, néhány kivételtől eltekintve bírtam minden egyes dalt a lemezekről. Mégis talán a Descension egy hajszállal gyengébb, mint az első felvonás, de talán csak amiatt, hogy az összhatás és az egység itt nem annyira magától értetetődő, mint az Ascension esetében.