Nagyon vártam ezt a lemezt. Két év telt el a Thirteen megjelenése óta, már éppen ideje volt. Dave Mustaine úgy harangozta be az új korongot, hogy "gyorsabb és sötétebb" mint az előzőek, és ez bizakodással töltött el. Bíztam benne, hogy a Super Collider folytatja a Megadeth legújabb kori történetét (2010-től, David Ellefson visszatérésétől számítva), amelynek megítélése részemről teljesen pozitív. Majd Junior nyilatkozata, amely szerint a Countdown to Extinction szellemét véli felfedezni az elkészült nótákban tovább fokozta a várakozásomat, persze nem vártam világmegváltást, új RIP-lemezt vagy radikális változást-újítást. Az első hidegzuhany akkor ért amikor közzétették a már elkészült nótákat a neten és nekem nem egy súlyos és sötét album képe rajzolódott ki, hanem a Risk szellemét láttam fenyegetően a háttérben tornyosulni.
De a remény hal meg utoljára és különben sem törnék pálcát az egyik kedvenc zenekarom felett, mielőtt az egész lemezt nem hallgattam meg. Most viszont, hogy itt van az egész lemez, többször is meghallgattam, ítéletet kell hoznom és az ítélet 6/10. Mert jó szívem van. Meg a szép emlékek és a lemezen hallható jó ötletek-pillanatok miatt. Miért?
Először is ez a lemez nem thrash metal, sokkal inkább rádióbarát heavy metal, sőt hard rock(!). Annak is középtempós, de ez nem is lenne baj (pedig végső soron a 'deth thrash metal zenekar lenne vagy mi...), de több meghallgatás után sem ragad magával és nem marad meg bennem egyetlen emlékezetes pillanat sem. Az előző lemezekről a Head Crusher, Sleepwalker vagy a Public Enemy No.1, ha nem is érnek fel a klasszikusokhoz emlékezetesek és pl. a PE No1. refrénjét akár most is fel tudom idézni, és ha már Junior a Countdown lemezzel példálózott, annak számait álmomból felkeltve is felismerem akár egyetlen hangfoszlányból is.
Az új lemezen sajnos nincsenek ilyenek. Pedig jól indul: a Kingmaker lendületes és tipikus Megadeth, széles mosolyt csalt az arcomra (Nincs itt semmi baj!), de a címadó Super Collider már az "elriskesedés" jeleit mutatja és ez a leggyengébb szerzemény a lemezen. Szerencsére csak ez az egy van belőle, a többi sokkal inkább a Cryptic Writings lemezt idézi. A Burn az egyszerű és könnyen megjegyezhető (és kissé közhelyes) burn, baby burn... refrén ellenére sem marad meg az emlékezetemben, szerencsére a Built For War a lemez jobb nótái közé tartozik, mozgásba jön a zenekar és végre egy olyan momentum, amit nem felejtek el azonnal miután véget ért. Csak ezt az óóó-zást nem értem...felesleges, ezt meg kellene hagyni a Bon Jovinak. Az Off The Edge sem kiemelkedő, középtempós, szürke és felejthető,még a szólók sem mentik meg.
Ha becsukom a szemem és a David Draiman (Disturbed) közreműködésével írt és előadott Dance in the Rain-hez hozzáképzelem Geoff Tate vagy Todd La Torre énekét, áthangszerelve akár a Mindcrime vagy az Empire lemezre is felférne, sajnos csak a végén húznak bele és ekkor egy pillanatra felsejlik a régi Megadeth. Draiman hangját valami effekt "rejti", igencsak fülelni kell hozzá, hogy meghalljam, szerintem jobb lett volna ha többet szerepel és egy kicsit hagyják érvényesülni. A Dance in the Rain különben még azon bizonyos jobb pillanatok közé tartozik. A Beginning of Sorrow egy egyszerű rocknóta, ebben jól eltalált a refrén, de ezt sem fogom dúdolgatni magamban. A lemez legváratlanabb pillanata a The Blackest Crow nyitása a bendzsóval, aminek a hangját nagyon szeretem és szívesen hallgatom, de szerencsére nem vitték túlzásba és nem nyomja agyon az egész nótát, a western hangulat. Az az érzésem ezzel kapcsolatban, hogy nem bontakozik ki a szám, volt egy ötletük amit nem úgy valósítottak meg ahogyan elképzelték vagy az eredeti terveikben szerepelt. A Forget to Remember és Don't Turn Your Back... két hard rock nóta, utóbbit csak a zakatolós riff menti meg és kerül be a jobb pillanatok közé.
A limited edition kiadáson három bónusznóta található: Egy Thin Lizzy feldolgozás (Cold Sweat), ami korrekt lett (Azért az Anthrax-féle TL feldolgozás jobb), Az All I Want színtelen-szagtalan, az A House Divided trombitabevezetője és betétje (Bob Findlay) olyan, amit nem hallhatok minden nap egy metal számban, meglehetősen szokatlan, különösen a 'deth-től, de egészében a nóta rendben van. A cím egyébként egy Abraham Lincoln beszédre utal amit 1858-ban mondott el a későbbi elnök.
A lemez természetesen kiválóan szól. Shawn Drover dobosra külön érdemes odafigyelni, nagyszerűen dobolja végig az egész lemezt, igaz nem brillírozik. Vajon milyen lett volna a játéka, ha komplexebb zenéhez kell adnia az alapokat? Dave Ellefson basszusgitárját, mintha jobban előtérbe tolták volna, ehhez jön Chris Broderick és Dave Mustaine jellegzetes gitározása. Ezek ellenére az egész lemez "lágy" hangzású, ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a Mustaine/Broderick páros elfelejtett gitározni, a játékuk és a szólók nagyon is jók, de amit itt hallok az nem a Into the Lungs of Hell vagy a Dialectic Chaos.
A mostanában megjelent lemezek közül a Black Sabbath súlyosabb, az Alice In Chains sötétebb, a nem túl komplikált ausztrál kettőnégy Airbourne lendületesebb, vagyis hozták azt, ami a várható tőlük, sőt talán többet is. Amit az említett zenekaroktól külön-külön kiemeltem azt összesen együtt vártam az új 'deth lemeztől és ez a Megadethnek nem sikerült, az ígéretek beváltatlanok maradtak. Mert mi is hiányzik ebből a lemezből? A szenvedély, a tűz és Dave Mustaine dühe, amitől úgy éreztem a Megadeth harckocsiként száguld szembe velem. Azt hogy milyen helyet foglal majd el ez a lemez a történelmükben, ez a Risk II vagy ez a Megadeth "St.Anger lemeze", nos ezt majd az idő és a rajongók döntik el.
