Most, hogy nem kevés viszontagság után végre az időjárást tekintve is beköszönt a nyár (csak el ne kiabáljuk!..), mi sem vezethette föl ezt stílszerűbben, mint egy vidám, felhőtlen hangulatú rock n' roll party. Jó választás volt a 202 ezúttal – szerencsések lehetünk, hogy egyáltalán sikerült megfelelő helyszínt találni a bulinak! –, az A38-on ennyi ember aligha fért volna el.
A Wisdom kerek, letisztult színpadi produkcióval rukkolt elő, ezzel valóban bárhol a világon megállnák a helyüket a régisulis heavy metal mezőnyben. (Attól most vonatkoztassunk el, hogy a zenei stílust tekintve mennyire távol esnek a főbandától.) A jövőre nézve viszont több igazán fogós és emlékezetes refréndallamot várnék tőlük. Azért nem véletlen, hogy épp a Heaven And Hell és a Strain Of Madness nótákat támogatta meg klippel is a banda. Na meg a Live Forevermore-t, ha a Wisdom arculatát döntően meghatározó speedelős dalokról van szó; a többi „csárdástempójú” darab nekem némileg összefolyt.
Ha létezik a mai időkben unalomig ismételgetett klisé a rockszíntéren, akkor az Airbourne kapcsán a nagy előd és honfitárs AC/DC-t emlegetni egyértelműen az. De hát nem tehetünk róla, csak úgy dobja magát a párhuzam! Itt van ez a Joel O'Keeffe gyerek. Élvezi, ha a figyelem középpontjában áll, és persze folyamatosan tesz is érte. Majd' szétveti az energia és teljesen hibbant. Locsolja és dobálja a közönségbe a söröket, sőt egy gitárszólót is a küzdőtéren teker le a roadja nyakában ülve. Mint egy fiatal Angus Young, csak éppen az iskolai egyenruha nélkül. Az énekhangja meg épp valahol Bon Scotté és Brian Johnsoné között van félúton. Ez így már nem AC/DC-s, hanem egy az egyben AC/DC... Talán nem véletlen, hogy a következő, amúgy ultra-fárasztó vicc is bevillant erről az agyamba: Ki az? Kenyeret süt, de nem a pék? De, a pék!..
Társai megbízható és rokonszenves háttérmelósok, uniformizált fekete póló-farmer szerkóban. Korrekt módon asszisztálnak Joel egyszemélyes show-jához és semmi több (lásd-halld David Roads gitáros és Justin Street basszer szinkronmozgását és vokálozását), azt viszont tisztességgel elvégzik. Ebben nincs és nem is igen lesz változás. Az Airbourne azonban nem pusztán egy csúcsra járatott és ezerrel pörgő turné-gépezet, hanem estéről estére szívvel-lélekkel nyomják a boogie-t.
Amíg pedig olyan nóták vannak a tarsolyukban, mint a Runnin' Wild, a Diamond In The Rough vagy az idei eresztésből a Live It Up, addig biztos helyük van a legjobb mai koncertzenekarok között és a kutya sem fogja felróni nekik a nyilvánvaló párhuzamot Angusékkal. Ha meg tényleg itt van szerintük a legtöbb jó csaj, ahogy azt Joel elmondta két szám között, az legyen nekünk is külön öröm. Annál több ok a srácoknak, hogy jó érzéssel gondoljanak Magyarországra és hogy legközelebb is eljöjjenek. Az amúgy is szépen megtelt klub mellett.
Hogy egy újabb bárgyú AC/CD utalással summázzam az átélteket: meg lettünk villámcsapva!..
