Minden serdülő/nemrég serdült poppunkra vevő csaj (és poppunkra verő srác) kedvenc ihlete zsebkendőpusztításra Hayley Williams – ezt tudjuk. A Paramore most már világsztár, alapvetően vidám, lendületes vidámemo/pop/metal zenét tolnak – ezt is. De azt, hogy ilyen erőteljes, bájos, mégsem nyálas koncertet produkálnak; olyat, ami (ha a magyar rockerség egy jelentős hányada nem határozná meg magát a Kőbánya-Trianon-sovinizmus szentháromságból kiindulva) akár Rockmaraton vagy Metalfest nagyszínpadon is megállta volna a helyét, és hogy ezt a zenét végül is mégsem a tinikori imádat és minden érkezőben ott feszülő, zenekar tagjait (többet is) célzó szexuális fantáziák adják el? Na, hát ezt nem egészen hittem.
Aztán ma megnéztem a Paramoret élőben, és marhára örültem neki.

Kolléga se érti, mi a túró folyik előzenekar címén, és miért világosban kezdenek,
de a tömeg már felgyűlt.

Az egész dolog ott kezdődött, hogy volt rá lehetőség, gondoltam, másnap úgyis VOLBEAT, akkor miért ne éljek már vele, a legtöbb rockernek ez a zenekar nem derogál (baki, de hagyjuk). Ugyan pár fogalmazási kétértelműség és egy-két pluszkör (lemaradtam a sajtós listáról pl.) eltelt, mire bejutottam, már véget ért az előzenekar fellépése is. Velük mondjuk nem sokat hagytam ki. Androgén hangú, aszimmetrikus tördelésű, brutálisan ének mögé kevert dreampop-indie keveréket tolt a Dutch Uncles, Duncan, a frontember pedig a világ legellenszenvesebb brit akcentusával lett megáldva (bármily megdöbbentő, sajnos van ilyen is: ellenszenves brit akcentus. Aznap megtört pár tabu). Úgy igazán rossznak nem nevezném azt a keveset, amit hallottam, de álmos volt, erőtlen és fura. Háttérzenének kellemes, a lassan lemenő nap színeihez jó hang-aláfestést adott, de rendesen bekábította a közönséget. Viszont alig 10-15 percre rájuk a secperc alatt beálló, egy ukulelén vicces gitár-ének kombóval (Moving On) nyitó Paramore 1 perc alatt magára szegeztetett minden figyelmet, és egyből odacsaptak: a Misery Business azonnal lerobbantotta a port és csipát a népekről. Példaértékű, nagy erejű kezdés volt, és jó választás a koncert elejére, hogy az olyan alulművelteket is megragadják, mint én. Elképesztő az intenzitásuk: még ha idegbetegen pörgősnek nem is mondanám a bandát, de még életemben nem láttam olyan zenekart, aki 20-30 másodperc alatt a semmiből feltűnve így az egekbe lő egy közönséget… Az egyik pillanatban még emészti az ember, hogy de aranyos kis gitárintró, vagy hogy jé, ezek már színpadon vannak? – a másikban már lökdösődik a szó szerint talpalatnyi helyért az átható tinilányszagban, és próbálja a következő refrénre megjegyezni a szöveget…

Sötétben minden és mindenki jobban beindul - itt se volt másképp.

Apropó tinilányok. Azt meg kell hagyni, hogy ilyen fokú konglomerációját a lelkes, cuki és abszolút törvényileg büntetendő korkategóriájú csajoknak külön fegyvertény összehozni. (No meg persze rohadt frusztráló…) Többüket kísérte közepesen motivált pasijuk, én pl. egy szolidabb skinhead és egy pírszinges, pink pónisörényes punk gyerek között húztam le a buli harmadát, de a kelletlenkedőket is legkésőbb a koncert felére megnyerte a Paramore. Tudnak ám ezek is dulakodni, bakker! És az a sikolyorgia… hát, tudom én, milyen lelkesnek, meg fanatikusnak lenni, de amit ez a nőegylet leművelt, az fizikailag fájt… egy ponton a fülemben levő levegő berezonált, miután a mögöttem levő spiné (pont fejem fölé ért, mesés) kiverte a szopránt, és az olyan volt, mintha egyenesen a dobhártyámba kötöttem volna egy magas csutkára tekert fuzzpedált. (VAGYIS: NEM JÓ.) Nekem ez elvett az élményből, de másokéból nem: a tömegeufória kis túlzással teljesnek volt mondható. Azért szép számmal akadnak hímnemű rajongók is, akik bármely hazai fesztivál reklámfotójára illő táncokat nyomtak kb. bárkivel, aki benne volt a környéken. Még mindig meglep, mennyi fanatikusa van a csapatnak...

A középsőujjazás már kiment a divatból. Nemúgy a combfix.

Állandóan(!) hullámzó kézerdők, az első sorokban közvetlen kommunikáció (szóváltás, „Hé! Te tetszel!” kiszólások – bizony, Hayley részéről), hatalmas és szövegtudás ismeretét teljesen nélkülöző, butuska boldogságú együtténeklések, teljes stadionrock feeling. Amennyire a vagy zárkózott, vagy megszállott átlag magyar koncertre menőt meg lehetett hatni, fel lehetett oldani, azt meghatotta, feloldotta, megénekeltette a 6 főre bővült poppunk-metal alakulat. Még az én sokat hallott kőszívem/fülem is beleremegett itt-ott, voltak nagy közös fejlengetések, válasz-WHOA!-zás, kézrázás, meg minden. Öröm volt ott lenni egyszerűen.

A zenekar sarokköve a fiatalság lendülete, őszintesége, ártatlan érzelmiségének közvetítése zenében, szövegben, életérzésben, és bizony a Paramore jelesre vizsgázott hangulatteremtés terén is. Mintha egy másfél órás fesztiválon lettem volna. Nyugodtan kimondható, hogy ők a fiatalság szép oldalának a hangja. Mindennek nagyban aládolgozott az állítólag logóként funkcionáló, mögéjük felhúzott, 3 lyukas sávval átnyomott vetítőképernyő, de a világítás, az elrendezés is jól szolgálta a műsort - eltekintve a szerintem túlzottan is háttérbe szorított 3 nem-hivatalos tag ("kísérőzenész") terétől. A jelenleg 3 tagú (Hayley Williams – mikrofon, dalszöveg, szexszimbólum; Jeremy Davis – lelőhetetlen pörgettyű, nyakigszáj, basszusgitár; Taylor York – metálfelelős, másoddobos, szólógitáros) banda 3 remek turnézenésszel egészült ki: eme tagozat végig a háttérben is maradt, hadd vigyék a „hivatalos” arcok a showt, viszont tökéletesen alájuk dolgoztak, gazdagították a megszólalást. Jon Howard ritmusgitáron, vokálon, óriásxilofonon és szintin, Justin York szintén gitáron és vokálon, Miles McPherson pedig – vérprecízen és kérlelhetetlen lüktetéssel – a dobokon tett ki magáért. Jeremy egy imádnivaló fazon: tapsoltatás, fejfölött, tökalatt gitározás, slap-szóló, 360 fokos pörgések, meg minden, ami kell – ezt hozta. Persze Hayley lecsiszolt, tolakodás nélkül is erőteljes, hibátlan hangja és hát na: zabálnivalósága vitte a showt. Nem a punci adja el a produkciót!

…Azért én személy szerint rendkívül hálás voltam a harisnya+forrónaci kombóért. 

Hayley ragyog.

Nem könnyű elvonatkoztatni e lánytól. Csóré Zoli (SZ4P) koma jegyezte meg, hogy az lesz a kihívás, hogyan írjam meg úgy e beszámolót, hogy ne arról szóljon 90%-a, hogyan és mint tennék kedvére neki (mentségemre legyen mondva, szerintem ezzel vagyunk így pár millióan), de szerencsére sikerült. Nem egy nagybetűs nőci, nem egy mondjuk Péterfy Bori jellegű fatális jelenés, vagy kacér kiscsaj ő, hanem egyszerűen a „szexi szomszéd lány” archetípusa, aki egyenes egyszerűséggel ad elő és ír, majd pörög, táncol, lengeti kultikus parázsfrizuráját akár 105 percen át is. Akármennyi idős is lesz, az itt látottak alapján örökké 19-nek érződik majd, és ez, itt, egy nagyon, nagyon jó dolog.

A zenekarról lerí, mennyire imádják csinálni, amit csinálnak. Számomra visszatetszést kelt a 3 tagú hivatalos felállás, és a többször hangsúlyozott komoly hálálkodás a rajongók lelkesedéséért majdnem(!) erőltetettnek tűnt, átnézve más showkat, ráadásul azonos showelemek és koreográfiák köszönnek vissza. Tehát a műsor java bizony receptszerű és begyakorolt – viszont tény, hogy a lelkesedésben, a hálában nincs megjátszás.

York & York at Work.

Ugyanitt említendő, hogy a banda egy dromedár-csordát megszégyenítő mennyiségű csulázással gazdagította a színpadképet. Hogy ez felszabadultság, keménykedés, vagy a füstgépből esetleg szivárgó sűrített levegő miá’ fordult elő, számomra titok maradt.

Üresjáratok nemigen voltak, általában 2 lendületesebb számra jött 1 lassabb és 1 kimondottan feelgood, ez utóbbi kettőből az egyik legalább együtténekeltetős volt. 17+1 számot nyomtak le, lankadatlan intenzitással, kb. több kalóriát éget(tet)ve a 4000-s vagy még magasabb lélekszámú tömeggel, mint Norbi egy évadnyi kazin. Különösen a koncert első harmada volt kemény: a Decode, a vadiúj Now és a Renegade egymásra sorjázott, szinte lélegzetvételre elég időt se hagyott. A set közepére és végére tették a két érzékeny-szerelmes számot, az Only Exceptiont és a Still Into Yout, amik szövegét szintén helyben tanultam. Egyébként nagy előny, ha egy banda relatíve laikusként is be tudja vonni a műsorába az embert, és velem, veterán koncertjáróval, ez sikerült, szóval elismerésem :) Egyértelműen ezek voltak a legmeghatóbb pillanatai a koncertnek... A zúzósak közül különösen nagyot durrant a Renegade és az Ignorance, ez utóbbi az első sorból impromptu színpadra rángatott (bár kényelmetlen sebességgel le is terelt) rajongókkal előadott új Anklebiters, a nyári örömódának való, a teret percekig ezrek hangjával betöltetett WHOA… Az egyik hazai rajongósrác egyből puszit is adott Hayleynek, mikor a felhívás után ő épp minket dicsért, miszerint: „tudjuk, hogy ti, magyar fanok kb. a felbukkanásunk óta komolyan bomoltok értünk… ha tudjuk, hogy ilyen fogadtatást kapunk nálatok élőben, biztos, hogy korábban, jövünk hozzátok!”. Bájos kis jelenet volt. A banda azon kapta magát, hogy sokadszorra áll le a seggünket nyalni, ezért inkább nekicsaptak a már emlegetett csordaWHOA-zásba, és az beh jó is volt akkor.

Általában letépik a színpadról az énekesnőnek puszit adó merészeket.
De hát, Danikám... Yoouuuu are the only exception...

Azért a metalos él is keveredett, főleg az eddig sosem hallott mértékű elektromos effektekkel, new wave és dancepop-elemek tömkelegével… Viszont az nagyon nem stimmelt, hogy így, e hatásokkal megtűzdelve, a koncert bő harmada egy az egybe elment volna egy optimistább Garbage-koncertnek, ha nem látom, csak hallom. Tök jó dolog, ha felfedeznek egy ilyen alapkövet, és biztos, hogy mélyebb jelentésrétegeket és zenei fogásokat is meríthetnek tőlük, de az áthallás számomra gyakran túl egyértelmű volt. Különösen a szintén új Anklebiters és a Fast In My Car esetében, bár előbbit a hosszú intro és az elektromos „xilofon”, másikat Jeremy príma basszusszólója mentette. Visszatapsra maradt a közepes Brick by Boring Brick - egymagában. Azért egy igazán odaadó banda nyomott volna legalább még egy házrombolást a végén, így befejezetlennek éreztem a műsort. Persze nem volt rossz így se, de még mennyire nem…

Összegzésben: a Paramore minden szempontból professzionálissá vált, zenekarilag felnőtt. Kedves és nagyon élő showt adnak, tele energiával és fülbemászó dallamokkal, bevonják a rajongóikat is, mernek kísérletezni és gazdagítani a hangzásukat, és nem hiába irányadók egy generációnak. Ha mindez nem száll a fejükbe, és visszatalálnak személyességükhöz (a mostanság népszerű dal- és közéleti témákat egyre inkább kiszolgáló, amúgy remek szerzeményekre gondolok, valamint a már emlegetett Garbage-utánérzésre), komoly legendává is kinőhetik magukat! És az is biztos, hogy ha tudok, jövök a következő koncertre is,
amit bátor szívvel ajánlok bármilyen, kicsit se poshadt ízlésű rockernek és akár metálarcnak,
ha tudni akarja, mi fán terem a pop-rock a XXI. században!

...

Köszönjük a Budapest Parknak az akkreditációt, 
valamint Ámon Henriette szervezőnek a mindig gyors és precíz segítségnyújtást!

Mivel hivatalosan csak 5 orgánum készíthetett fotókat és interjút a csapattal
(és mi a Rockstationnél nem),
ezért rajongói segítségre támaszkodtam képi anyag terén.
Köszönet jár a képekért Biber Evelinnek, Drobni Dánielnek, Gálfik Dórinak, Kiss Péter Márknak, illetve a nekik (tár)helyet adó Hungary Is Hungry For Paramore és a Paramore Magyarország [Hungary] oldalaknak (onnan is kbombnak és Dórinak, akik tőlük visszaírtak) és az oda küldött minden más fotóért, felvételért is.

A Hungary is Hungry for Paramore rajongói oldal saját tervezésű pólója még ide kívánkozik a végére, amiből természetesen juttattak a bandának is a koncert előtt :)
...

Írta Nemes Márk (/ Ambrose).