Nem tudom, hogy mi van az indusztrial metal-lal. Döglődik vagy már rég halott? Fiatalkorom nagy kedvenceit még ma is előszedem, hiszen zseniális munkák voltak azok. De az utóbbi évek felhozatala kiábrándító. Év elején a KMFDM jött a Kunst című agymenésével, szeptemberben jött az utolsó Ministry album, az se volt túl erős, de legalább Jourgensen papa belátta, hogy ebben nincs több és inkább elment patakiattilának. És most itt van az új Die Krupps lemez, a The Machinist of Joy, ami október 25-én jelent meg és jövő év elején jön hét év szünet után a Laibach. Előre félek, és féltettem előre a Die Krupps-ot is, mert néhány részletet meghallgatva a Madagaszkár című film idevágó része jutott eszembe: „Julien király, mik ezek?”
Alapvetően két típusba lehet sorolni a dalokat a lemezen: aminél használtak hangszereket és amelyeknél nem. A sampler nem hangszer. E feltételrendszer mentén gyakorlatilag a dalok fele az, amit jószívvel kritikára lehet bocsátani. Bár az indusztriál metal és a EBM, mint stílus egymáshoz közel állnak, közösek a gyökerek, de egy alapvetően metal alakulat esetében, ahol a dalok fele abszolút elektronikus megoldásokon alapul, nehezen elfogadható a zenekar kilencvenes években letett zenei teljesítményének tükrében.
Új élmény továbbá, hogy a szövegek német nyelven dörrenek meg, néhány kivételtől (The Machinist Of Joy, Part Of The Machine, Nocebo) eltekintve. Ez valószínűleg néhány embernél azért kiveri a biztosítékot, de az egészen biztos, hogy ehhez a pattogós, menetelős metalhoz sokkal jobban illik a német nyelv csattogós karaktere.
Szóval a lemez első dalában a Ein Blick Zurück Im Zorn-ban még csak-csak megszólal a gitár és talán nem is rossz a dal, a végére egészen felpörög és jó kis darálás lesz belőle. De ez után következik két olyan nóta (Schmutzfabrik, Risikofaktor), ami vegytiszta EBM, semmi köze a metalzenéhez. A címadó dalig egyetlen dal lóg ki a sorból, a Nazis Auf Speed, ami egy egészen zúzós, menetős dal, de az meg akkora Rammstein nyúlás, hogy ilyet még nem hallottam. Nem azért, de jó tizenöt éve ez még fordítva volt… A Robo Sapiens meg ezerszer hallott sablonokból építkező dal, semmi egyedi.
A címadó dal a korábban emlegetett EBM vonalat erősíti, ráadásul olyan szinten jellegtelen módon, hogy az valami elképesztő! Semmi érdekes nem történik benne. A négy és fél perce dal első három perce egy vérszegény felvezetés egy tök lapos kántálásba forduló refrénhez. Nem is értem. Az Essenbeck környékén vesztettem el teljesen a türelmemet – mint a Robo Sapiens: sablonos és unalmas.
Aztán nagyon érdekes, hogy a lemez második fele, a nyolcadik számtól kezdve kezd felkeményedni. Végre elkezdtem élvezni a zenét. Pattogós, kemény és a zúzda részek is megjönnek. Az Im Falschen Land kezdi el ezt az etapot. Bár az Part Of The Machine gépiessége és Eiskalter Engel lebegése kissé megint visszavesz a lendületből, az albumot záró Nocebo és Im Schatten Der Ringe a lemez legjobb szerzeményei. Dallamos és hangulatos, igazi Die Krupps klasszikusokká is válhatnak.
De legfeljebb ez a két dal, mert az album egésze viszont nem jó. Nagyon nem jó! Sokszor unalmas, és ezerszer hallott panelek egymásra pakolásával készültek a dalok. Viszont az biztos, ha egyszer a gépek átveszik az uralmat az ember felett és leigáznak minket, akkor ezt német nyelven fogják tenni – nem is kérdés! Minden esetre érdekes azt látni, hogy szinte egyszerre, mindegyik kilencvenes években nagyot alkotó indusztrial alapvetés (NIN, Ministry, Die Krupps) fordult a tisztán elektronikus zenei irány felé. Hogy ezt a fordulatot mi okozta, nem találom az okát (talán így egyszerűbb egy lemezt?), de ez az irány nem tetszik. Az indusztrial metal döglődik vagy már rég halott? Azért február 16-án a Dürerben megnézem őket nosztalgiából a régi nagy sikerek (Fatherland, Bloodsucker, To The Hilt) miatt.
