Kategorikus kijelentés, elhatárolás azonban ebben a tekintetben mégsem tehető. A shoegaze alapvető zenekara, a My Bloody Valentine a legtöbbet a sajátos gitárhangzás révén adta az utókornak. Az írekkel kvázi egyidőben, az 1990-es évek legelején felszínre került angol Slowdive-ot is hasonló törekvések, a gitárpedálok előszeretettel történő taposgatása jellemzik – innen eredeztethető az irányzat elnevezése is.
Míg a My Bloody Valentine a Loveless koronggal, addig a Slowdive a Souvlaki lemezzel alkotta meg a maga magnum opusát. Az 1989-ben az angliai Readingben alapított formáció meghatározó karakterei a két gitáros/énekes/billentyűs, Neil Halstead és társa, Rachel Goswell voltak, akik a korai években civilben is egy párt alkottak. A harmadik gitárért Christian Savill felelt, az alapítók között pedig ott találjuk Nick Chaplin basszusgitárost is, akikhez az első lemez környékén csatlakozott Simon Scott dobos.
Ez az ötös rögzítette a címben szereplő három nagylemez közül az első kettőt, illetve a 2014-es újjáalakulás óta is ők alkotják a Slowdive tagságát. Az első korszakban, 1991 és 1995 között rögzített három korong közül elsőként mindenképp az 1993-as középső albummal kell megismerkedni, de az újrakiadások révén néhány gondolat erejéig érdemes felidézni a másik két anyagot is - nem beszélve arról, hogy az ellentmondásos Pygmalion épp idén jubilál. A pozitív szakmai visszhangot kapott előzetes kislemezek után a zenekart a debütáló Just for a Day kapcsán nagyjából egyöntetűen sárba tiporták a kortárs publicisták. Az első nagylemezt a korszak szakírói elkapkodottnak, átgondolatlannak tartották, egyesek ettől is tovább mentek. Ma már persze kijelenthetjük, hogy a ’90-es évek elején az ún. szakemberek is dalokat kerestek a lemezeken, bizonyára nem voltak felkészülve arra, hogy egy egységes, nehezen kibogozható, a hallgatóra rátelepedő hangfolyam jött velük szembe.
Az a fajta album ez, ahol az éteri énekhangok és a teljes teret kitöltő gitárok tengerében nem találhatunk olyan dalokat – slágerekről nem is beszélve – melyeket a korszak alternatív vagy britpop előadóitól megszokhattunk. Ez a szűk háromnegyed órányi, a The Cure hatását lemoshatatlanul magán viselő, gitárokkal előadott ambient hangfolyam, azaz cipőbámuló lebegés nevezhető akár – a dream pop után szabadon – dream rocknak is. A lemezt a szakma csak a 2010-es évek közepén rehabilitálta, a hetedik legjobb shoegaze korongnak titulálva a Just for a Day-t. Napjainkban már tudjuk, hogy a post rock, a blackgaze, illetve a newgaze zenekarok is bátran merítettek, és merítenek a mai napig ebből a sajátos zenei világból.
A folytatás, a grunge és a britpop éra csúcsán megjelent Souvlaki, ha nem is az elődjéhez hasonló egyöntetűen negatív, de legalábbis felemás kritikákat zsebelt be. Ma már a My Bloody Valentine kettes korongjával karöltve a zsáner alaplemeze. A fő dalszerző Halstead kreativitásának minden bizonnyal jót tett a Goswell-lel való szakítás – a stúdiózás előtt állítólag nem kevesebb, mint negyven dal volt a tarsolyában. A When the Sun Hits képében ezen a korongon hallható a Slowdive emblematikus dala, olyan további shoegaze klasszikusok társaságában, mint a Dagger, a kislemezes – ebből eredően magyar földön talán ismertebb – Alison, illetve a 40 days. Igen, az előző mondatban nem véletlenül használtam a dal szót, ugyanis a Souvlakin helyet kapott szerzemények már nemcsak hogy elkülönülnek egymástól, hanem egyéni karakterekkel, vagy legalábbis sajátos jegyekkel bírnak, úgy, hogy a sajátos lebegés, a földöntúli aura, az elfojtott agresszió mindegyikük közös jellemzője. Ha a Just for a Day kapcsán a rehabilitáció kifejezést használtam, a Souvlaki esetében is valami hasonlót kell írnom. A maga idejében meg nem értett, azaz fel nem ismert jelentőségű korong a hatását igazán a huszonegyedik században feltűnt, az előző lemez kapcsán már említett alirányzatok képviselői esetében fejtette ki.
A Souvlaki után pedig a zenekar első korszakát záró Pygmalion már csak a zárójeles, vagy a képzeletbeli három pont utáni lemez lehetett. Simon Scottot a dobok mögött a korong megjelenése előtt váltotta Ian McCutcheon, akinek utóbb csak epizódszerep jutott az együttes történetében. A Slowdive ezen a korongon megpróbálta maga mögött hagyni a shoegaze-t, és a zenekar egy sajátos, a kreativitásukat és magát az együttest tekintve is zsákutcába vezető elektronikus zenei irány felé indult; hogy nagyobb halmazokban gondolkodjunk, a rocktól a pop irányába távolodott. Az élő dobokat nagyítóval kell keresni a lemezen. Más megközelítésben nézve a dolgot, ez a lemez felért egy kereskedelmi öngyilkossággal, megjelenését hagyományos turné sem követte. A korabeli kritikák szóhasználatából kiindulva, és a kifejezés eredeti értelménél maradva a Pygmalion a Slowdive epigrammája lett. A zenekar még abban az évben feloszlott. Amennyiben egy valóban művészi, a korszellemtől meglehetősen távol álló lemezt keresel a ’90-es évek közepéről, talán érdemes egy próbát tenni a Pygmalionnal, de csakis abban az esetben, ha a két elődjét már ismered.
Ha shoegaze-ről van szó, a Souvlaki megkerülhetetlen, ahogy az irányzaton belül stílusformáló jellege okán a Just for a day-t is nehéz figyelmen kívül hagyni. A 2010-es évektől mindhárom korong több újrakiadást is megélt, CD-n gyűjteményes formában is megjelentek. Az idei Sony-féle LP és CD változatok nem tartalmaznak felesleges bónuszokat, csak az eredeti lemezeket, három olyan életképet a ’90-es évek első feléből, melyek hatásukat igazán csak két-két és fél évtized múltán fejtették, illetve fejtik ki.
