Nagyjából a 2012-es év is úgy alakult az Anathema és egy magyar rajongó számára, mint az idei. Az év első felében érkezett anno is (igaz, pár hónappal korábban) az új lemez, a Weather System, amitől majdnem leraktuk a hajunkat, majd az ősszel jöttek is az új lemezzel a Hajóra. Most sem lesz ez másként: október 23-án újra láthatjuk őket, újra az A38-on. Amennyire a Weather System pofátlanul egyszerű photoshop effekttel megrajzolt borítója tetszett, a Distant Satellites annyira semmitmondóra sikerült – legalábbis szerintem, de hát igazából a lényeg nem is itt van. Szóval térjünk rá a – gondolom nem véletlenül – a normandiai partraszállás 70. évfordulójára időzített lemezre.
A két évvel ezelőtti lemezzel való párhuzamba állítás nagyon nehezen kerülhető el. Egyrészt azért, mert az a lemez a zenekar mesterdarabjának is tekinthető, másrészt a Distant Satellites nem is nagyon titkolja abbéli szándékát, hogy megpróbálja meg az előd sikerét megismételni – nem könnyű a feladat.
A majd’ egy órás lemez egy kellemesen hömpölygő, lelkizős édes-bús ballada gyűjtemény. Ezért talán egy kicsit hosszúnak érezni. Kevesebb kitörés van a lemezen, kevesebb irányváltás a lendületesebb témák irányába, ezért a melankólia kissé nyomasztó az album végére érve. Persze a Distant Satellites sem nélkülözi az olyan dalokat, amitől az ember libabőrösen vacogni kezd a fülhallgató alatt. A zenekart definiáló himnuszként is értelmezhető Anathema dal az egyik ilyen. Szépen lassan építkezik és a dal közepén érkezik meg, de nagyon. Egyik legnagyobb eresztés a lemezen. De azért a címadónál nem nagyobb. A Distant Satellites a maga több, mint nyolc perces futamával a mindent vivő. A hangulat tökéletes, zeneileg magával ragadó és ugyan fura, amivé válik a dal közepe felé (valamilyen elektronikus ambient izé – nem értek ezekhez, nem tudom kifejezni), de baromira jól sikerült, egy csepp rossz szájíze nincs az embernek tőle. Viszont vannak annyira lassan lépkedő nóták, amik miatt kissé unalmassá válik téma itt-ott. Ilyen a végén az Take Shelter vagy a Firelight. A The Lost Song trilógia viszont teljesen rendben van, de kicsit az az érzésem, hogy ez a dalcsokor megmaradt a WS Untouchable mellől, és ide meg pont jó lett.
Nagyon vártam ezt a lemezt és mindig fennáll a veszélye a pofára esésnek. Itt azért pofára esésről nincs szó, de azért van egy-két helyen botladozás. Annyira akarja a Weather Systemnél működő ívét tartani az új lemez, annyira akarja, néhol görcsösen, fogni azokat a fordulatokat, amik ott szenzációsan ültek, de nem sikerül maradéktalanul. Ami ott tökéletesen összeállt egy teljes egésszé, egy hiba nélküli lemezzé, itt az néhol erőlködés. Félreértés ne essék: ez egy nagyon jó lemez! Tényleg az. Hatalmas nóták vannak itt is, szívet facsaró gitárszólók, megint csak megérinti az embert. De! És ennyi a baj mindösszesen a lemezzel, hogy van egy „de”. Egy hajszállal elmarad a Weather System-től, de ettől függetlenül ott leszek a Hajón október 23-án, ünnepnek az tökéletes program lesz.
