Immáron 7 éve hogy megjelent a Minutes to Midnight amivel a Linkin Park igyekezett maga mögött hagyni a nu metal-t. Rick Rubin ugyan évekig fogta a kezüket azonban maga Mike Shinoda jelentette ki, hogy elege van abból a hangzásból, amit maguk köré építettek az elmúlt évek során. A korai interjúkban csak úgy repkedtek a hardcore punk, thrash jelzők a rajongók pedig egy szimpla legyintéssel nyugtázták a dolgot, a zenekar azonban mindvégig kitartott állításai mellett miszerint ez merőben más lesz, mint amit megszoktunk. 

Mike szinte minden egyes lehetőséget megragadott, hogy elmondja, ők bizony kölykökként At The Drive-Int, Bad Relegion-t, Helmetet, és Refusedot hallgattak. A The Hunting Party ezáltal egy jóval gyorsabb, zajosabb lemez lett. Brad újra megtalálta a rég elfeledett torzító pedáljait Rob visszaült a dobok mögé, Chester üvöltözik, Phoenix újra penget, Joe a háttérből maszatol, míg Mike a szokásos mindenes szerepét vállalta magára.  A koszosabb hangzás érdekében újra elővették az „orsós magnót” majd meghívták a hőseiket, hogy toljanak már fel pár sort ők is. Page Hamilton (Helmet) a lemez legkiválóbb refrénjét szolgáltatja Shinoda-val karöltve az All For Nothing-ban, majd Rakim ragad mikrofont a Guilty All The Same-ben. A kötelező balladákat most is megkapjuk (Until It’s Gone, Final Masquerade) azonban akad olyan dal is a lemezen, amire pont tőlük nem számítottunk. A War akár egy szteroidokkal felpumpált Green Day is lehetne 1989-ből. 

Daron Malakian le sem tagadhatná, hogy a System Of A Down-ban pengette le a fél életét annyira védjegyszerű, amit a Rebellion-ban művel. Azonban hiába Tom Morello (Rage Against The Machine) érdemileg semmit nem tesz hozzá az átvezetőnek szánt Drawbar-hoz. A lemez végéhez érve (Line in the Sand) el hisszük Mike Shinodának hogy akár egyedül is képes lenne elvinni a zenekart a hátán. 

Utálkozók ide vagy oda ezt a lemezt mindenkinek hallania kell, aki valaha is szimpatizált a zenekarral ugyanis azt üzenik, hogy újra „játékban” vannak, és nem szándékoznak kiszállni!