Bő egy éven belül két lemez, egy mindössze két éve alapított zenekartól - ezt nevezem tempónak. Ezek a mutatók a műfaj ’80-as évekbeli hőskorában se voltak hasonlók. A választott műfaj pedig a borítókép alapján nem is lehet kétséges – természetesen thrash metal a játék neve.
Manapság ugyebár csak kevesek által ismert fogalom a demózás, így egy zenekar felfuttatásával kapásból meg lehet spórolni egy-két évet. A svéd fiatalok sem pazarolták az időt, az alapítást követő évben (egészen pontosan tavaly nyáron) igaz, hogy csak szerzői formában, de már ki is hozták az Evil is Reborn című félórás anyagot. Ahhoz a hét dalhoz nem volt szerencsém, de a szintén svéd kiadó áldásos promóciós tevékenységének köszönhetően már hetekkel az október végi megjelenés előtt befutott hozzám a folytatás, a Religious Disease digitális előzetese.
A Jawreaker Records pedig utóbb, jó szokásához híven az összes lehetséges fizikai formátumban meg is jelentette a Disarray második pályamunkáját. Az előzmények kapcsán tehát nincs viszonyítási pontom, összevetési alap annál inkább van. Nos, az észak-európai négyes a germán thrash metal örökségét ápolja. A svéd sihederek a korai Kreator zabolátlanságával, de intro nélkül rontanak az emberre.
Engem már a nyitó Forbidden of Speech-csel megvettek maguknak - ügyesen legóznak a régi építőelemekből. Erőlködésnek nyoma sincs, csípőből jönnek a témák, stimmel az attitűd, az ösztönös megközelítés is. A hisztérikus, kb. Zetro és Mille között félúton lévő acsarkodások szintúgy rendben vannak. A nyitó darab után a kérdésem csak az maradt, hogy a lendület mellett a figyelmet is képesek-e háromnegyed órán át fenntartani. Hogy Kreator-ös hasonlattal éljek, a folytatásban érkező Nightmarish Gaze úgy viszonyul a nyitó darabhoz, mintha az előbbi a Coma Of Souls időszak, az utóbbi meg a Terrible Certainty éra termése volna. A Bound To Kill maga a headbanger-mennyország. A tempóváltások kiválók; a csordavokálos refrén mondjuk nem túl okos, de ezt a muzsikát nem ésszel kell játszani, ahogy mi hallgatók sem az eszünkkel szeretjük. A Hell’s Fire építkezése engem a Hell Awaits-re emlékeztet, majd egy váltással ismét a nagy víz innenső oldalán, a germán thrash mezőnyben, valahol a korai Assassin háza táján találjuk magunkat.
A Sadust megidéző Psychosis-szal a lemez el is éri a végsebességét, de ez a tétel sem merül ki céltalan száguldozásban. Éles kontrasztot képez vele a folytatásban érkező, agyasabb Guilty Until Proven Innocent, melybe a srácok egy kis hangszeres bemutatót is csempésztek. Hasonló a képlet a Realize You’re Already Dead esetében is, de azért egyik sem megy át techno thrash-be. Az Apostate a kiszámíthatatlan szerkezete ellenére is hengerel, az utolsó szöget pedig a címadóval verik az ember fejébe. A CD és a kazetta változatok bónusza az első lemezes Inhuman Reign újravett változata. Extraként okés, de nélküle is perfekt lenne a régi iskolás thrash-menü.
A hagyományos thrash vonalon mindent hallottunk már, és a naptár sem 1986-ot ír, hogy a pontozáshoz érve egy fiatal banda korongját a korabeli klasszikusokkal vessük össze. Abból az összehasonlításból és az annak eredményeként kikalkulált osztályzatból sok jó úgyse sülne ki. Egy mai retro thrash lemezt véleményem szerint csak a retro thrash mezőny aktualitásaival történő összevetésben érdemes értékelni, ebben az esetben pedig jár nekik a magas pontszám.
