A Slower év elején azzal ültette el a bogarat a fülünkbe, hogy lehet Slayer dalokat iszonyatosan lassan is játszani. Noha a bemutatkozó anyag nem váltotta meg a világot, kellemes szórakozást nyújtott. Ellenben az is várható volt, hogy a stoner-doom supergroup nem fog csak thrash covereket játszani, így a legújabb lemezükön már több saját szerzemény is található. November elsején érkezik a Rage And Ruin, amit mi már meghallgattunk!
A zenekar magja Bob Balch, Amy Tung és Esben Willems lett. Ők viszik tovább a zenekart, a többi legenda pedig csak vendégszereplő lett, már ha van éppen vendégszereplő egy-egy dalnál. A lemezt ezúttal is Esben Willems keverte és masterelte a svédországi stúdiójában, a Berserkben. Na, de mit is kapunk?
Összesen hat dallal jelentkezik most a zenekar, amiből kettő Slayer feldolgozás. A nyitó Hellfire már egy saját szerzemény, azonban érezhető, hogy a Slayer komoly hatást gyakorolt a zenekarra. Mondhatjuk azt is simán, hogy doom-sludge-ba oltott thrash metalt hallhatunk. Amy hangja az első pillanattól felismerhető és megismételhetetlen. A lágy ének szépen simul rá a szaggatott, mély riffekre. Attól független, hogy a dal közel hat perc hosszúságú, egyáltalán nem válik unalmassá. Emellett pedig Mr. Balch is megvillogtatja a tudását, amit csak dicsérni tudunk. Esben pedig előveszi a duplázót, amit a Monolordban olyan gyakran nem tesz meg. A Chemical Warfare sok újdonsággal nem szolgál, miután hallottuk az év eleji dalokat. Majdnem tizenegy perc hosszú lett a nóta, de kellemes hallgatni való. Ugorjunk is a pokol kapuihoz, ugyanis a Gates Of Hell ismét saját szerzemény! Első hallgatásra nem éreztem annyira magaménak ezt az anyagot, de aztán szépen lassan, akárcsak a Year Of The Cobra megbabonázott és újra és újra meghallgattam a zenekar saját szerzeményeit. Nem ebben a dalban vannak a legnagyobb riffek amit láttunk, ellenben van benne egy olyan húzás, amit imádok. Hányszor használom vajon az imádom kifejezést ennél a cikknél? Nincs mit tenni, ilyen ez az album. Az elején amennyire nem éreztem, második harmadik hallgatás után annyira elkapott a hangulata. Pláne igaz ez a Sins Of The Dead című dalra. Lassú, húzós, fuzzos, mocskos, koszos érződik rajta, hogy nincs semmi túl gondolva, színtiszta zene az egész, amit nem patikamérlegen mértek. Essben tamos témái amúgy is közel állnak a zenész szívemhez így…Kövezzetek meg, de a korai Slayert én sosem szerettem, emiatt a Haunting The Chapel nálam mellé ment alapjáraton. A záró, az album címét is adó Rage And Ruin viszont eszméletlen jó lezárása a hat dalnak. A zongora betéttel és a szét effektezett énekkel a dal kezdeténél már borsódzik az ember háta. Ahogy később meg beérkezik a gitár az frenetikus. Van egy ilyen Ősi-Egyiptom hatása az egész riffnek, akár a piramisok aljában is írhatták volna.
Összességében, egy nagyon jó lemezt kapunk, amire érdemes időt és energiát szánni! Nagyon örülnék, ha Year Of The Cobra mellett ez a zenekar is végre ellátogatna hozzánk! Még egy dolog jutott az eszembe. A borító, ami nagyon nem az én világom, bár gondolom, hogy a fiatalabb, lázadó srácok oda lesznek érte.
