Abban a szerencsés és egyúttal szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy valós időben élhettem át a magyar progresszív metal mozgalom létrejöttét, majd sajnálatosan gyors kimúlását; színtérként megszűnve átadva a helyet egy-egy, időnként testet öltő és többnyire csak nevében új zenekarnak, illetve időszakos lemezmegjelenésnek.
Úgy gondolom, kiegyezhetünk abban, hogy az irányzat idehaza a legjobb éveit 2001-2002 környékén élte - Perfect Symmetry, Da Capo, Age Of Nemesis, Angertea, after@all, Stonehenge, Varso lemezek, Eclipse EP ugyebár. A Bátky Zoltán – az At Night I Fly egyik alapítója -, azaz BZ nevet mindenki a Stonehenge: Angelo Salutante című lemeze alapján ismerte meg. Akkoriban még mi, rajongók is elhittük, hogy egy ilyen kívül-belül hibátlan, a hazai szakma által a legmagasabb polcon kezelt CD önmagában is elég lehet a nemzetközi szintlépéshez. A dolog azonban elmaradt, és néhány éven belül szinte az összes fentebb emlegetett zenekar földbe állt, vagy legalábbis inaktívvá vált.
BZ karakteres hangja legközelebb a modern metalos, progos Wendigo lemezeken jött velem szembe, de a frontember csatlakozott az After Crying-hoz, illetve a doomos heavy metalt toló Wall Of Sleephez is. Horváth András Ádám gitáros - az At Night I Fly másik életre hívója – a Dreyelands zenekarral BZ után jó néhány évvel, a gyakorlatban akkor már nem létező hazai progresszív metal „színtéren” mutatkozott be, külhoni kiadóval a háta mögött. András és BZ 2012-ben hozták össze közös zenekarukat, és még abban az évben jelentkeztek egy digitális EP-vel, melyet kazettán évek óta sikertelenül próbálok begyűjteni.
Hét szűk esztendő után érkezett az első nagylemez, a Mirror Maze, mely a hazai szakmai fórumokon bezsebelte a maga maximális pontszámait, illetve a magyar proggerek is egyként ölelték a keblükre. Az alapítók számos egyéb formációban is érdekeltek, az ANIF-t azonban nem engedték el, ha öt évbe is telt, csak összehozták a folytatást. (A lemezanyag egyébként már tavaly nyáron elkészült, csak folyt a kiadókeresés.)
Ha szereted a Stonehenge albumot vagy a két Dreyelands korongot – a Mirror Maze-ről nem is beszélve –, a collision / fusion / division neked szól. A dalszerzői tandem nem változott, ahogy továbbra is itt van Springer Gergely basszusgitáros, az újoncok pedig Vaczó Gábor basszusgitáros és a Dreyelands-et is megjárt Kővágó Zsolt billentyűs.
Az előzetes kislemezek megrögzött ellenségeként első nekifutásra egy az egyben estem neki a második ANIF korongnak – ha már konceptlemezről van szó, szerintem csakis így, a maga teljességében érdemes közelíteni az anyaghoz. Maga BZ így magyarázza a koncepciós lemez hátterét: "Ütközés, összefonódás, szétválás: minden dal egy kapcsolat történetét meséli el, néhol saját tapasztalatból, máskor mások történetei alapján. Megjelenik a teljes odaadás, a nárcisztikus elnyomás és a tévutak, a ragaszkodás és a búcsú, az elveszettség és az újrakezdés. Ilyen módon a témák túlmutatnak a ‘boldogan éltek, míg meg nem haltak’ sztereotípiáján és olyan élethelyzeteket is bemutatnak, amik sokszor a külső szemlélők, vagy akár a kapcsolat szereplői számára is láthatatlanok."
Az első hallgatás alkalmával az ANIF épp azzal győzött meg, hogy a lemez nem nyert meg magának. Csalódásról persze szó sem volt, csak jó progresszív anyaghoz illően, első nekifutásra kevés volt a biztos kapaszkodó, az instant fogyasztásra alkalmas epizód. A collision / fusion / division társaságában töltött szűk óra pedig egyértelművé tette, hogy ez az anyag időt, energiát és elsősorban odafigyelést igényel a hallgatótól, cserébe viszont találkozásról találkozásra nyílnak meg az egyes rétegei.
Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy érzésem szerint a collision / fusion / division nemcsak metalosabb, hanem nehezebb, megterhelőbb is lett a 2019-es elődjétől. A zenekar esetében az origo természetesen a Dream Theater, de ahogy eddig, úgy most is megvannak az egyéni jegyek. BZ dallamai amúgy is annyira jellegzetesek, hogy énekeljen bármit, az ember azonnal tudja, hogy őt hallja. Ha már énekdallamok, a vokálokra, a kórusokra most nagyon ráerősítettek - és most nem véletlenül használom a többes számot. Több szerzeményben női háttérvokálok is helyet kaptak; a The Sacrifical Lambben és a From the Ashes-ben ráadásul Zsolt és András is vokáloznak, maga BZ pedig változatosabban énekel, mint korábban bárhol és bármikor. Ezen a téren a némi extrém vokált bevető Chains is külön említést érdemel.
A nyitó Osiris Part I – Feather egy sajátos intro/dal hibrid, melynek új távlatot ad Zsolt rövid moog szólója – hangulatával amúgy engem a Stonehenge Whisper-jére emlékeztet. A metal a Heart alcímet kapott, az Images and Words korszakos Dream Theater ünnepélyességével elővezetett második részben indul be. Kell-e írnom, hogy András kiváló hangszereseket gyűjtött maga köré?! Ebben a szűk órában mindenkinek jut tere (ideje) a bemutatkozásra, céltalan „gépészkedés”-ek azonban nincsenek - mekkora muzsikálás folyik a nyolc perc felé kúszó From the Ashes első felében is… Hogy egy újabb, a jó prog metal kapcsán bármikor bevethető közhellyel éljek, a Chains hét percében annyi minden történik, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ráadásul nemcsak az első nekiülés alkalmával, hanem még a negyedik-ötödik találkozás környékén is érik meglepetések. A legemlékezetesebb refrén birtokosa nálam a The Sacrifical Lamb. A Slave metalkodása után érkező, címével a borítóra utaló Mitosis egyik védjegye meg a kilenc (!!!) nyelven megszólaló, dalszöveget záró gondolat. Az egyetlen lírai darab a szép-fájdalmas Different Skies, a The Sky Above hangulattémája pedig megágyaz a végkifejlet Distress kalandozásának.
A collision / fusion / division egy órájában az At Night I Fly bizonyítja, hogy ha manapság a progresszív metalban merőben újat már nem is, egyénit még mindig lehet mondani. A lemez önmagában testesíti meg a 2024-es hazai progresszív metal színteret.
