Ez most elég rendesen meglepett. A kaliforniai Fallujah az átlagnál pár fokkal agyasabb és ügyesebb, de azért még mindig egész könnyen elfeledhető tech-deathcore zenekarként derengett homályosan az emlékeimben 2011-es, The Harvest Wombs című lemezük nyomán. Aztán most egy ismerősöm meggyőző javaslatára behajítottam a lejátszóba a július végén megjelent, The Flesh Prevailst, a pofám meg rohadt komoly sebességgel szakadt le a helyéről rövidesen.
Akkorát fejlődtek ugyanis, mint ide az Androméda (az jó nagy és elég messze van). Tulajdonképpen sikerült maguk mögött hagyni a trendmajmolás túlnyomó részét, és olyan ötletekkel telepakolászni a dalokat, amiket egyrészt valóban ötletként aposztrofálhatunk, másrészt efféle kombinációban nem hallunk minden második modern death metal lemezen. A zene igazi ütőképessége abban rejlik, hogy egyszerre iszonyú tömör és elsodró lendületű, ellenben mégis légies, lebegő és könnyed. Furának fura, de abszolút működik (A borító e muzikális kettősség szempontjából totális telitalálat).
A zabolátlan alapokat egyrészt a kegyetlen tömör dobjáték (eleinte kicsit idegesítő is az agyontriggerelt pergő, de meg lehet szokni), másrészt a húrosok féktelen csuklómunkája biztosítja – keményen repkednek a tört mutatós, harminckettedes alapú tempók mindenfelé. Emellett viszont végre megtanulták azt is, hogy a kevesebb néha több, így rengeteg rész épp azzal kap nagyobb hangsúlyt, hogy visszább vesznek az eszelős hangszergyilkolászás hevéből. Mondanom sem kell, a technikai felkészültség elég meggyőző a pajtásoknál, az ilyesmikhez azért marha sokat kell mereszteni a segget az eszközzel a kézben.
Hogy mitől lesz ez mégis atmoszférikus és éteri? Attól, hogy az említett masszív darabolásra a háttérből lépten-nyomon beúszó, kifejezetten melodikus, reverbbel és visszhanggal jócskán megtámogatott szólamok kerülnek, mintegy szőnyeget terítve a térben a muzsikára (vagy alá), így aztán végül egy roppant energikus, de mégis elképesztően simulékony, könnyen emészthető ritmus- és dallamfolyamot kapunk. Énekesünk harákolása bár igazán öblös és markáns, de sok vizet nem zavar – akár instrumentálisan is simán megállják a helyüket az nóták, akad is ilyenre példa az albumon.
Kiemelni egy-egy nótát fölösleges is, mert a negyvenkét perc szerintem sokkal inkább egészében értelmezendő. Hagyományos dalszerkezetekről nem nagyon beszélhetünk, folyamatosan áradnak az újabb és újabb témák, viszont nem csak úgy egymás mellé dobálva, hanem teljesen koherens módon, így aztán egy totál egységes hangulattal bír a teljes lemez. Zack Ohren sem szarozott a stúdióban: zseniálisan építette fel a térben a különböző, egymásra támaszkodó szólamokat, tényleg hihetetlen profi munka a komplett hangzás (fülhallgatóval kapjuk a legteljesebb képet); mondjuk akit zavarnak a szanaszét kompresszált hangszerek, az jó eséllyel köpködni fog tőle.
Eléggé úgy tűnik, hogy a második lemezre a Fallujah is rátalált a saját útjára, ami persze közel sem teljességgel egyedi, de ha így folytatják, akkor annak rossz vége nem lehet. A The Flesh Prevails azoknak is megfelelő lemez lehet, akik szeretnek kizárólag a zenére koncentrálni, mert van annyira komplex és progresszív felfogású, hogy mindig akadjon valami új információ a másodpercek előrehaladtával, de azoknak is jó választás, akik háttérzenét keresnek valami egyéb tevékenységhez, mert a hangulati elemek és az atmoszféra ilyesmire is simán alkalmassá teszi. Egy dologtól félek csak: élőben előadni mindezt valami iszonyatos meló, szóval remélem, hogy ilyen téren sem vállalták túl magukat a végtelen számú riff és szólam megírása során. Szerencsére hamarosan erre is fény derül: december 5-én hozzánk is ellátogatnak a Dying Fetus, a Goatwhore és a Malevolence társaságában.
