Lehet-e újat mondani lassan 36 évnyi működés és 13 soralbum után úgy, hogy zenekarok százai, köztük legendák is hivatkoznak a Venomra? Vajon meg akarják-e még váltani a világot annak ellenére, hogy a ’90-es évek heavy metal ellenessége őket is kikészítette? Van-e még erő Cronosban, illetve a körülötte albumról-albumra változó felállásban?
A Venom legutóbbi lemeze 2011-ben jött ki, így már épp ideje volt, hogy összekapják magukat és piacra dobják a következő korongot. És rögtön meg is kell hazudtolnom a bevezető egyik kérdését, ugyanis a felállás hosszú idő után változatlan maradt az új albumig. Ez érezhető is a CD dalain, mert nagyon érett, összeszokott produkcióval van dolgunk. Na, persze szép is lenne, ha ilyen őskövületek nem tudnának zenélni.
Mi sem mutatja jobban a magabiztosságukat, hogy az albumot egy megjelenés előtti interjúban szimplán „tökéletes”-nek titulálták. Még ha nem is teljesen fedi le ez a kijelentés a From the Very Depth számait, az tény, hogy a 4 év alatt írtak egy-két tökös nótát, amit nem szégyelltek rápakolni a korongra. Végig egységes, de magas szintet tartanak, ahonnan csak néhány kiugró dal, vagy dalrész van, de azok úgy odanyesnek, hogy csak, na!
Amikor először hallgattam az albumot, úgy voltam vele, hogy egynek jó, viszont nem sokkal később már azt vettem észre, hogy harmadjára, sőt, negyedjére is elkezdtem játszani, ami semmiképp sem rossz jel. Olyan szépen el tud menni a 12 dalos (plusz intro és egy átvezető) lemez bő 50 perce, hogy „öröm nézni”.
Mit rejt érdemben a nem feltétlenül szép borítóba csomagolt korong? Az Eruptus még introként is majdnem felesleges, viszont a borítóképet a zajhoz társítva már más értelmet kap. De anélkül akár kuka is lehetett volna. Utána viszont a címadó kárpótol, remek intro, tökös szóló, a verze is sodor, mint az állat! Az is biztos, hogy a Sátános szövegeket most sem spórolta ki Cronos, akinek a basszusa mellesleg nagyon szépen morog végig az albumon. La Rage gitárja is nagyon király hangzást kapott, amikor a basszussal együtt tekernek, olyan, mintha egy gőzmozdony akarna az agyamba betörni.
A kezdő duó utáni Smoke egy nagyon kellemes középtempós tétel. Nem a legkomplexebb, talán nem is a legeredetibb, de jól ki lett találva. Az egyik kiugró tétele a lemeznek. Az ezt követő Temptation pedig az előbb említett „gőzmozdonynak” egy igazi példája. A kezdőriff zakatolásának nehéz ellenállni. A ritmusváltások talán kicsit megtörik, de összességében „adja”. A Long Haired Punks olyan, mint a címe mutatja: gyors, punkos nóta, a lá Motörhead. Ha az énekhangot Lemmyére cserélnénk, senki meg nem mondaná, hogy ezt nem a ’Head írta.
A Stigmata Satanas kb. egy atyai pofonnal ér fel. Olyan gonosz sodrása van, amit nem lehet nem szeretni. A Crucified meg egyszerűen egy gonosz középtempós őrlés, de a jobb fajtából. Az Evil Law még lassabb és még gonoszabb, mint az előző, a gurgulázó, hörgős, visszhangos ének még ad egy nagyot az ördögi ízre. És ahogy kibontják a szólót, azt egyszerűen csak mesterinek tudom mondani. A Grinding Teeth-t még a jó ötletek és a gitárnyűvős szóló ellenére is tölteléknek mondanám. Az Ouverture egy gonosz kis átvezető a Mephistopheles előtt, ami egy kellemes szélvész nóta, ami csak a szólóra lassul le. A Wings of Valkyrie-vel együtt nem az erősebb dalok táborát gyarapítják, de rossznak nem mondhatók. A Rise zárja az albumot, amit már tavaly nyáron is játszottak koncerteken. Valószínűleg innen jön a közönségének is.
Szerintem Cronosék odatették, amit lehet. Világmegváltó nem lesz ez az album, de igen becsületes munka; vannak olyan részek, amik nagyon hatásosak. A koncerten biztos nagyot fognak szólni ezek a dalok is, szégyent vallani nem fognak vele.
