Az ugye megvan mindenkinek, hogy a Nirvana az egyik legnagyobb zenei hatásaként anno a Melvinst említette meg? Ennek már jócskán több, mint húsz éve, ráadásul ez alatt az idő alatt megannyi banda rótta le kegyeletét a Melvins munkássága előtt, hogy azt is hihetné az ember, hogy szép lassan avíttá válik a rájuk utalás. Ezt a trendet viszont néhány frissebb banda nem engedte kiteljesedni. A Torche Restarter albuma erre az egyik legjobb példa.

Mert, ahogy berobban a lemez az felidézi azt az elemi erejű zajmasszát, amit a Melvins honosított meg korai pionír korában. Ugyanúgy benne van a játékosság, és a beteg megoldásokra való hajlam, mocskos, szénné torzított, türhő hangzással, lomha tempóban.

A tíz éve működő Torchenak ez a negyedik lemeze, és ha a valami skatulyába még megpróbálnánk betuszkolni őket, akkor nagyjából a sludge/doom vonal a legmarkánsabb, de néhol egészen lecsupaszított ősrockba hajlanak, míg Steve Brooks minimál ének témái a Helmetet is eszembe juttatták. Erőteljes, izmos, de elég egyszerű zene, viszont árad belőle egy sajátos hangulat, ami azért ebben a közegben már egy igen komoly teljesítmény.

Azután, hogy végighallgattam a Restarter-t azt mondtam magamban, hogy ez egy fasza album. Aztán megpróbáltam visszaemlékezni a legütősebb témára, de az már nem nagyon jött össze. Egyben van az egész lemez, de ez annyiból a hátránya is, hogy nincsenek igazán csúcspontok, és nincs igazán íve. Ellenben van egy komoly adag súlyokkal pakolt szutykos, de mégis elég könnyen emészthető zajzuhatag. A faék egyszerű riffek, és a kásásra torzított basszus egy olyan szikla szilárd alapot húz a banda alá, amibe kisebb kilengések sem tűnnek igazán fel. Magabiztos és kiszámítható a Torche zenéje, a szó pozitív értelmében.

Annak az oka, hogy elég homogén a Restarter pedig leginkább az, hogy a középtempós dalok elviszik a hátukon az egész lemezt (pl.: Annihilation Affair, Minions, Belive It, Restarter) és a kicsit bátrabb, szokatlanabb melvins-i felütéseket (Bishop In Arms, Undone, Barrier Hammer) inkább árnyékban hagyja. Csak a Restarter nyúlik hosszabbra, pedig egy-két dalnak jól állna még néhány ütemnyi súlyozás.

Megvan a maga hangulata a Resterternek. Kicsit olyan, mintha a Red Fang egy depresszívebb pillanatában dark rockosra vette volna az irányt, és sludgeos iszappal kente volna át. Egy szóval izgalmas. Betölt egyfajta lyukat egy olyan tág, de sokszor önismétlésbe fulladó műfajhalmazban, ahol nagyon már nem lehet újat mutatni, de jó irányokból összelopkodott dolgok vegyítésével még lehet jó pillanatokat okozni. Ezt csont nélkül teljesítette a Torche, de ha egy kicsit változatosabbra sikerült volna ez a lemez jobban örülnék.