Itt az utolsó nap beszámolója. Kicsit örülünk is neki meg nem is. Örülünk, mert lassan (hajnali három van) le fekhetek majd a saját ágyamba, de közben szomorú vagyok, mert annyi jó buli ért véget. Elmondhatom, hogy amennyire a tegnapi nem az én napom volt, a fesztivál zárása már annál inkább volt nekem való! Kora délután érkeztünk a fesztivál helyszínére. Hogy miért? Hajts tovább.
A tűző nap sem tudott minket eltéríteni minket attól, hogy a ma este nálunk játszó Hellyeah-t itt is megnézzük. A rövid műsoridő nem igazán használt a zenekarnak, de ne aggódjon senki. Vinnie Paul-ék a maximumot fogják ma is nyújtani, csalódni pedig nem fogunk. Ebben biztos vagyok! Számlistát direkt nem fogok írni, hogy meglepetés legyen a számotokra, viszont egy-két dolgot meg kell említeni. Az öreg Vinnie rettentő feszesen, jól dobol, de sajnos a hangosítás itt el volt szúrva, nagyon. A pergő dob karcos volt, ahelyett, hogy a megszokott kemény hangzást hozta volna, a tamok túl hangosak voltak, de hát... van ilyen is. Chad remek formában van, a hangja egyszerűen lenyűgözött. Egy az egyben hozza azokat a témákat, mint a lemezen. A tavalyi FEZEN-es koncerttel ellentétben most a zenekar csak négy taggal fog hozzánk látogatni. Tom helyére a végén nem jött más gitáros, egyedül a tavaly bevett Christian tartja a frontot. Meg kell mondani, hogy meglehetősen jól! Mikor már kellőképpen az agyunkra ment a nap, véget ért a koncert.
Kis pihenőt iktattunk be a meleg miatt. De nem telt sok időbe, és megint a színpadok előtt álltunk, most éppen azért, hogy megnézzük a Dez Fafara által vezetett Coal Chamber mire is képes élőben. A zenekar egyszerűen magára vonzza az emberek tekintetét, a sminkelt Dez, a mini szoknyában a basszusgitárt tépő Nadja, egyszerűen lebilincseli az ember tekintetét. Tény, hogy a zenekar már régen túl van a fénykorán, azonban élőben még mindig meggyőzőek tudnak lenni. Tökéletes hangosítás, tökéletes műsor. A zenekar főleg a nemrég megjelent Rivals albumról játszott, de ez érthető is! Eszméletlen, hogy mennyi erő van ebben a zenekarban, és mennyire alul van becsülve. Emlékszem Hegyalján valami iszonyat kései időponton játszottak pár éve, pedig sokkal jobb időpontot érdemeltek volna már akkor is!
A Coal Chamber után sem jutott időnk pihenni, ugyanis a Soul Stage-en az Opeth kezdett bele a frenetikus műsorába. Ismerjük be, nem egy tökéletes atmoszféra ennek a zenekarnak a délutáni időpont, a verőfényes napsütés meg még kevésbé. A rövid műsoridőt Mikael-ék főleg új dalokkal töltöttek ki. Ezt úgy értem, hogy az utolsó Pale Communion-ról és a Hertiage-ről játszottak két- két dalt, illetve az abszolút kedvencemet az idén tíz éves lemezről a Ghost Reveries-ról, a klipes Grand Conjuration-t. Komolyan mondom, hogy Mikael félelmetes egy forma. Talán most magára szedett pár kilót, így nem néz ki ropinak, viszont ahogy a lágy énekből hirtelen át csap mély, gyomorból jövő hörgésbe a hangja.... eszméletlen félelmetes. Elsőre azt gondolná az ember, hogy tutira megvan valahogy buherálva a mikrofon, mint a Cradle Of FIlth-nél, de nem... Ez a csávó tényleg képes erre. Érdekes volt, hogy eddig mennyire nem figyeltem a dalokban Martin Mendez-re. Most azonban nagyon kijött, hogy mennyire állat basszus témái vannak, mennyire lélegzetelállító, amit művel. Bevallom, főleg rá figyeltem, mert lebilincselő a játéka. Természetesen a stand up-os rész sem maradhatott el. Mikael szórakozott azzal, hogy a KISS-nek melyik a legjobb albuma, na meg arról, hogy szerinte a Dynasty csak egy disco lemez a sok közül. Persze az egészet csak viccnek szánta. A kevesebb, mint egy órás műsor olyan gyorsan elszállt, mintha az egész csak öt perc lett volna. Kedves koncertszervezők, őszre szeretnék, megint egy Opeth koncerten részt venni!
A Heaven Shell Burn nem az én zeném. Ellenben, amit a színpadra kipakoltak az rá vett arra, hogy megnézzem őket. Láthatóan szép számmal kíváncsiak voltak rájuk az emberek, és nem mellesleg itt volt a fesztivál ideje alatt a legnagyobb mosh pit-circle pit is. A színpad képet úgy kell elképzelni, mintha egy polgárháborús városban lennénk. Papír tankok, barikádok, szögesdrót minden volt! Zeneileg ez a metalcore távol áll tőlem, de el kell ismerni, hogy itt is tehetséges zenészek játszanak, akik meg tudták állni a helyüket ezen a fesztiválon. Ellenben az ő műsoruk sem volt zökkenőmentes. A koncert vége előtt egy negyed órával, senki sem tudja miért, de elment az áram. Külön jó pont, hogy a fesztivál főszervezője kiállt a színpadra mikor sikerült megoldani a problémát, és elnézést kért mindenkitől. Itthon ilyet nem igazán szoktunk tapasztalni... de több eltérés van a két ország fesztiválkultúrája között. Az itthoni közönség sokkal jobb. Nem kezd el a melletted álló hisztizni, ha ugrálsz (igen, Limp Bizkit alatt egy osztrák srác megkért, hogy ugyan már ne ugráljak, mert őt ez zavarja) Ellenben ez a fesztivál köröket ver bármelyik hazai fesztiválunkra. A helyszín tökéletes, nincs por, nincs kosz. Nem vicc, üres eldobott poharat vagy üveget elvétve látni csak. A mosdók tiszták, mert nem az olcsó vacak toi-toi-t használják. Mindenben segítőkészek. A kordonnál a biztonsági őr, nem szenved, hanem segít neked, ha gondod van. Mellette pedig 10 percenként kérdezgetnek mindenkit, hogy jól van-e, illetve vizet adogatnak folyamatosan be a küzdőtérre. (Úgy, hogy a küzdőtér két részre van osztva, és egy hazai klub bulin nagyobb nyomulás van elől, mint itt volt) Mindenki tud angolul, nem az van, hogy gőzük nincs mi hol, hogy na meg alapból milyen nyelven. Külön jól esett, hogy a sajtós hölgy, aki segített ügyes bajos kérdéseinkben a végén megköszönte, hogy eljöttünk. Szóval.... ilyen egy kulturált fesztivál.
Térjünk vissza azonban a színpadok elé. Az Airbourne-t meghallgattam, de ez a kicsi AC/DC nem igazán az én műfajom, ahogy a Sabaton sem volt az. Ellenben a Limp Bizkit-et tűkön ülve vártam. A Fred Durst által vezetett amerikai zenekar egyszerűen kirobbanó formában van. Voltam már jó pár Bizkit bulin, de ez a mai olyan szinten a legjobb volt. Igazi sláger parádét kapunk, ahogy azt már megszokhattuk, de a nyálasabb dalok ki vannak hagyva, nincsenek üres járatok. Csak egyszer szeretném már a Truth-ot vagy a Channel-t is hallani élőben.. Persze megértem, hogy egy Hot Dog, My Way, a közönség ugráltatós Take A Look Around vagy a My Generation nem maradhat ki a műsorból. Az is nagy öröm volt, hogy sikerült végre Wes-nek ezt a drogos-nyaralós jelmezét elkapni élőben. Eszméletlen a figura, még mindig imádom az idiótaságait. Nem meglepő mód a zenekart, több zenész is nézte a színpad széléről.
A Baby Metal tagjai is ott álltak (Ha egyébként a Baby Matal a metal zene jövője, akkor le szeretném tagadni, el akarom felejteni, hogy valaha is oda voltam a metal zenéért. Egyszerűen ez egy borzasztó, milliomos projekt, semmi más) Itt volt mellettük még a Coal Chamber legénysége, és persze a Hellyeah sem akart lemaradni a buliról. Vinnie Paul tiszteletére a srácok toltak egy kis Cowboys Frome Hell-t is, amit did bár guru úgy hálált meg, hogy beállt és jammelt egy kicsit a srácokkal. Ez azért nem egy minden napi dolog, lássuk be. Dursték megvettek megint kilóra, és augusztusban egészen biztos vagyok, hogy megnézem őket megint Budapesten!
Egy hosszabb átszerelés után jött az a zenekar, amiért az emberek nagy része ma kilátogatott a Duna szigetre. Nem is meglepő, hogy Vinnie Paul-ék, az Opeth-es srácok nem indultak haza, hiszen este fél tízkor a KISS vette hatalmába a színpadot, ezzel kezdetét vette az utolsó koncert az első Rock In Viennan. Mit mondjak? Paul Stanleyék a világ egyik leglátványosabb showját bírják produkálni, ez nem is vitás. Nekem sose volt nagy kedvencem, amit műveltek, de azért boldog vagyok, hogy láthattam őket élőben. Akár mennyire is kopott az énekes hangja, akármennyire paróka van rajta, ez a hangulat megismételhetetlen, erre csak a KISS képes. Tűzcsóvák, közönség felé kihajoló karokon gitározás, tűzköpés, van itt minden. Egy dologban azonban nem vagyok egészen biztos. Ahogy beszélgettünk a koncert után, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Gene Simmons, az Gene Simmons lenne. Valahogy más volt a hangja, vagy nem tudom, furcsa. Főleg azok után, hogy egy interjúban anno kijelentette, hogy bárki eljátszhatja őket akár tíz év múlva is. Na, de mindegy is, hiszen itt tényleg a shown volt a hangsúly. A Metallica is szép adag pengetőket elszórni egy-egy turné állomáson, de szerintem a KISS mindenhol legalább tíz kilót ver Hetfield-ékre.
Becslésünk szerint, a mai napon voltak a legtöbben kint a fesztiválon, de ez nem is csoda, hiszen egy igazi legendát láthattunk. Remélem, jövőre is hasonlóan erős line up-pal lesz megrendezve a fesztivál, és akkor is kilátogatunk! Béke , szeretet, Metal!
