Végül eljött ez a nap is. Elbúcsúzott a nagyközönség magyar részétől a Kiss, az utolsó alkalmak egyikeként pedig mi is megnézhettük a rockzene legismertebb arcai, arcfestései mögé bújt arcokat. Közel fél évszázada kezdték, a tegnap estét leszámítva pedig már csak tizenöt alkalommal lépnek fel a szörnyek a deszkákra. Persze sose mondd, hogy soha, lehet hogy lesz az a pénz, amiért újra összeállnak egy-két alkalommal, de a lényeg hogy hozzánk is eljöttek, némi csúszás után, de leszállították a nekünk szánt búcsúajándékukat és a hozzá szánt körítést.
Búcsúzni csak szépen illik, itt pedig minden lehetőség adott volt rá, pár hely híján koppanásig megtelt a Papp László Sportaréna nézőtere. A "papplaci" a héten amúgy is rendesen ki volt használva, hétfőn a Judas Priest ünnepelt, kedden a Pearl Jam tért végre vissza, a szerdai Harry Styles koncert is itt volt, csütörtökön pedig a Kiss... Volt forgalom, minden stílus kedvelői megtalálhatták a maguk kedvenceit! De kell is, van elég komorság az életben, legalább egy kicsit, egy pár órára hadd eresszünk le, nemigaz?
A Kiss mindig is a látványos koncertjeiről volt híres és erre az évek előre haladtával mindig rátettek pár lapáttal, példát mutatva a szórakoztatóipar legjavának. Hazánkat a közel ötven év alatt mindössze négyszer érintették a magyar származására büszke Gene Simmonsék, szó szerint évtizedenként egyszer jöttek felénk: 1988, 1997, 2010 és végül 2022. július 14. Itt valószínűleg véget is ér majd a sor, szóval illett megjelenni mindenkinek, aki egy kicsit is kedveli, kedvelte a négyes muzsikáját.
Gyors becsekkolás után (az Aréna személyzete rendszerint elég gördülékenyen vezet át egy kisvárosnyi embert a kezei között, most is le a kalappal előttük! ) gyors merch ellenőrzés (hjajj, ezek az árak, mi van veled, forint?). Esküszöm, nem először járok a Papp Lászlóban, de most láttam a legnagyobb sorokat a merch pultok előtt. Durva, mennyi embert mozgat meg ilyen szempontból is a Kiss, no de ha egyszer beindul a biznisz... Pólót igazán terveztem, viszont nagy kár, hogy azt a csinos műsorfüzetet olyan borsos áron mérték... Sebaj, bár tudom, hogy most kivételesen nincs "majd legközelebb". Megkaptam az IJ kártyát, majd nézegetem azt.
Gyors helykeresés, majd szemek a deszkákra, mert hát mint mindig, most is az volt a lényeg! Ritka, amikor a felvezetés színvonalas, de a Kiss erre is adott. A Dirty Honey nevű Los Angeles-i négyes valahol a Led Zeppelin és a glam vonalán mozgó muzsikájával hamar elkapta a nagyérdeműt, az "előzenekaros" hangzás ellenére is nagyon jó műsort adtak. A negyven perc alatt nem volt két tök egyforma szám, mindegyiknek megvolt a maga arca és ha már arc: a tagoknak is tök jó volt a színpadi kiállása - nyilván megvan itt a rutin még akkor is, ha csak öt év, egy EP és egy nagylemez van mögöttük. Érzéseim szerint még nagy jövő lehet előttük, csak így tovább! Az énekes srác műsor végi közönség közé menése és a Buda-fckn-Pest póló felvétele sem valószínű, hogy rontott volna a megítélésükön! Engem megnyertek, de mivel nem ők voltak a lényeg, haladnék.
KISS. Intézmény a rockzenén belül, akár zenei, akár üzleti szempontot nézve. Gene Simmons és Paul Stanley akkorát alkotott ezzel a formációval, amit még évtizedek múlva is viszonyítási alapként hoznak majd fel. Ha a zene nem is a legbonyolultabb (nem is kell mindig annak lenni), mocskos mód értenek a szórakoztatáshoz. Lehet, hogy (majdnem) minden pillanata előre ki volt számolva a műsornak, mégis élettel teli volt. Végig!
A húsz dal két lemezről került elő, még akár rutinnak is lehetne ezt mondani, de ugye voltak olyan részek, amik mellett nem lehet elmenni, ha egyszer magyar az ember fia: Paul Stanley csak megemlítette a magyar nagyapját, de a magyarul tudó Gene Simmons már beszélt, kokettált is a közönséggel, legelőször a Deuce elején egy kis Az a szép...-el (ez később külön, közönség énekeltetve is előkerült). Élmény volt hallani a magyar szavakat egy ekkora kaliberű embertől, élmény volt és lesz is mindahányszor előkerül. Jó, persze csak szinte alap kifejezések hagyták el hősünk száját, de nem mehetünk el amellett, hogy milyen ékesen tud káromkodni is. Még magára is rá kellett szólnia, mikor elszaladt a szekér! A magyar nyelv előkerült még párszor, mindenki, de tényleg mindenki imádta (láttam brazil és kazah zászlót a közönségben, nekik talán nem mondott annyit a dolog). De hát hol lője el ezt a - mint kiderült - a kakaós palacsintát a legjobban szerető, önmagát magyar démonnak nevező legenda, ha nem itt, nem?
Ezt leszámítva, már ha tényleg ki lehet a magyar szálat vonni az egyenletből egy jó értelemben vett rutinos Kiss-bulit kaptunk, annak minden látványos részletével. A kezdésnek a magasból leereszkedő zenészek mindent bevetettek látvány terén: többször forróság volt az árnyékban is (értitek?) a lángcsóváktól, a piróktól rendszeresen megijedtek körülöttem a lányok. A led, a lézer, a fények, minden tökéletes volt. A hatalmas, a tagokat ábrázoló szobrok között izgő-mozgó színpadon mindig volt mit nézni, hol Eric Singer dobja emelkedett-süllyedt, hol Tommy Thayer szólózta szét a fényeket is tartó mozgó kivetítőket. De nem maradt el Gene vérköpése a magasban eljátszott God Of Thunder előtt, vagy Paul külön kisszínpadra repülése sem (ilyen felosztásban a Love Gun és az I Was Made... csendült fel).
Nincs olyan pillanata ennek azt estének, amit negatívumként hozhatnék fel. A ráadással két órás szett minden igényt kielégítő műsort adott ki és tudom, hogy ekkora életműből többet is ki lehetne emelni, mégis így volt kerek a dolog. Mindenki megfiatalodott a nézőtéren erre a kis időre, én csak és kizárólag mosolygós arcokat láttam mindenhol. Ezért mentünk, kérem! Hogy (igaz az egy másik szórakozóhely, de) magunk mögött hagyjuk a valóságot kicsit és élvezzük a rock and rollt egy egész estén, de legalább is százhúsz percen keresztül.
Eljött az ideje a búcsúnak? Nos, lehet. A festékek mögött már ott vannak a ráncok és a hangszálak is kopnak a maguk módján, de az tény, hogy a Kiss még így a záróakkordok előtt is piszkosul ért a szórakoztatáshoz. Nem üres frázis: A legjobbat akartuk, a legjobbat kaptuk. Ennyi. Így kell elköszönni a közönségtől, örülök, hogy részese lehettem az egyik utolsó fellépésüknek és minden bizonnyal az ott megjelent többi tizenezer ember is így volt vele. Fiatal és öreg is. Nagyon köszönöm a lehetőséget! Tényleg, minden hálám! Ez most nagyon belém égett!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
