Ez erős este volt! Aki nem a Napalm Death koncerten romantikázott, hanem némi könnyedebb súlyra vágyott a Szerelmesek Világnapja alkalmából, az biztos a Barba Negrába látogatott, ahol egy négyes aduász pakk hozta el a legjobbjait, az elejétől a végéig forrásponton tartva a közönséget.
Amikor bejelentették a koncertet, rögtön közöltem asszonykámmal: a Valentin-nap idén külön lesz. Mivel különösebben őt sem hatja meg a dolog, ezért minden sínen ment, ő barátnőzött, én meg mentem a Barba Negrába, hogy kicsit leeresszem a munka miatt már igencsak telelévő agyamat. A belépés a szokásos pikk-pakk módon megvolt, megtörtént a szokásos merch csekkolás, aztán irány Surány, befészkeltem magam szépen a később is tartott pozíciómba. Javítsatok ki, ha tévedek - a folyamatos tömeg miatt nem erőltettem a sorban állást - de tényleg nem volt már elérhető a Trivium / Heaven Shall Burn EP a pultban? Ha igen, akkor viszont csúnyán beszívtam...
Na, mindegy. Lényeg a lényeg, az este nem hogy percre pontosan, hanem volt, hogy előrébb tolódva zajlott, igaz ez csak pár perceket jelentett és főleg a két headliner esetében. Gondolom minden készen volt, nem akarták húzni az időt. Respekt! A Malevolence még takkra pontosan dobta fel magát a deszkákra és... Mit szépítsek? Elszabadult a pokol! Az, hogy négy nagy név jött egyszerre, garantálta, hogy a nulladik perctől forrni fog a nézőtér, a brit súlybrigád pedig mindent meg is tett azért, hogy felélessze az emberekben az elnyomott, vagy éppen későbbre tartogatott energiákat. A szett a Malicious Intent címadójával kezdődött. "Ez nem volt szép!" - villant be az agyamba a leghúsosabb breakdownok alatt, hiszen minden finomkodás nélkül olyan zenei taslit hegesztettek a színpadról, ami még azóta is érződik, hogy ezeket a sorokat gépelem. A hétdalos műsor a nevezett anyag nótáira épült, rajtuk kívül csak a két régi klasszikus, a Keep Your Distance (fú, te!) és a Self Supremacy került elő, persze első csapatként nem is lehet a végtelenségig pakolni az időkeretet. Az örvénylő-morajló moshpitek (talán az egész este alatt itt volt a legkomolyabb ez a jelenség) és a wall of deathek kérdés nélkül bizonyították a Malevolence sikeres indítását, én is megszavazom az öt csillagot. Remélem, azért legközelebb már nem kell ennyit várni rájuk, ha budapesti koncertről van szó.
Biztos sokan felhúzták a szemöldöküket, hogy a death metal egyik alapcsapata, az Obituary mit keres ennyire elől a sorban. Nos, valóban többször látni őket headlinerként, de nézzük úgy: a vén motorosok is legalább megszólíthattak pár fiatalabb arcot a közönségből, ha nem látták, hallották volna még őket, ráadásul legalább koncerteztek kicsit az öreg kontinensen egy fixen jól menő pakkban. A floridai veteránok nem kegyelmeztek, egyből belecsaptak a lecsóba. Na, most itt egyet kell értenem Moravsky kollégával, a RockStation prágai kihelyezettségével: ilyen hangzás nincs! Olyan tömeggel szálltak le a színpadról a riffek, csoda, hogy fel nem törték a padlót! Viszont ellentétben a prágai bennfentes infókkal, itt nem éreztem semmi gondot az ének terén, sőt, John Tardy kimondottan jól hozta az acsarkodó stílusban interpretált mondanivalóját. Nekik sem jutott sok idő, így a friss lemez mellett csak innen-onnan jutott pár tétel. Én élveztem a dolgot, bár be kell vallanom, itt már annyira rákoncentráltam a Triviumra, hogy néha ki-kiestek dalrészletek a fejemben.
És akkor eljutottunk az este (számomra) csúcspontjához, a Triviumhoz. Nem fogok megint bele, hogy hogyan, mikor, miért szerettem meg őket, a lényeg, hogy az Ascendancy óta tart a szerelem, igaz élőben csak 2016-ban láttam őket, amikor végre magyar földre is eljutott a floridai négyes (az akkor még pelyhesállú, két gitárral kiálló Jinjer és az Ördög melegített be nekik). Azóta minden magyar földön rendezett Trivium bálon kötelező a jelenésem, igaz be kell vallanom, a legutóbbi, az Amon Amarth-tal közös előadás nem igazán hagyott mély nyomot bennem. Lényeg a lényeg, újra eljöttek, itt voltak és kimondottan kíváncsi voltam, mit szednek elő a zsákból, hiszen a legutóbbi találkozásunk óta két remek nagylemez is kikerült a kezeik közül. Habár nem szeretem a spoilereket, annyit már tudtam előre, hogy minden este változtatják a szettet kisebb-nagyobb mértékben, ami amúgy nálam hatalmas plusz pont, mert hiszen ha éppen itt ki is marad egy-két olyan dal, ami máshonnan "kellett volna", végig frissen tartják magukat és a műsort, ők maguk sem unják meg a dalok egymásutániságát.
Lényeg a lényeg, amikor felcsendült szalagról az Ascendancy intrója, a The End Of Everything és belecsaptak a Rain nyitóriffjébe, már tudtam, hogy nem lesz itt semmi baj. Illetve nem lett volna, de a negyedikként sorra kerülő Pillars Of Serpents-ig elég retek volt a hangzás. Legalábbis én úgy vettem észre. Matt éneke sehol sem volt, ahogy Corey gitárja sem, szinte csak a dobok, meg a basszus tartották magukat, onnan lehetett kb. sejteni, miújság van (már ha valakinek nem ment a fejében a belső mp3 lejátszó). De amúgy még ez sem zavart a szórakozásban, hiszen sorra jöttek a gyilkosabbnál gyilkosabb számok, ráadásul úgy vettem észre, hogy Budapestre kimondottan a tempósabb ötleteket szedték össze egy csokorba. A két friss lemezt képviselő Among the Shadows... és a No Way Back... éppenséggel nekem nem tartoznak a kedvenceim közé, de különösebb bajom sincs velük, a többi számba pedig fikarcnyit sem tudok belekötni, még ha akarok sem, szóval maga a műsor, már amennyire az időkeret engedte, hibátlan volt. Ráadásul két nótába vendéggitáros is jutott, a The Deceivedben a Malevolence motollája, Josh Baines (már értem az ő koncertjük alatti "Are you practicing?" kérdést, amit Alex Taylor címzett felé), az In Wavesben pedig a Heaven Shall Burnből Alex Dietz sűrítette a hangzást. Érdekes színfolt volt, bár a "csehszlovák" kolléga picit ezt a poént is lelőtte nekem, de ennyi lazán belefért. Ő amúgy is csak az utóbbit látta, hallotta, én nyertem! Haha!
Arra már ki sem térek, hogy Matt milyen frankó frontember. A jelenleg full kopasz-csupasz fejjel nyomuló énekesnek ez a külső mondjuk szerintem pont nem áll jól, de nem csinoskodni jött ide amúgy sem, hanem zenélni és énekelni, azt meg még mindig fullosan tud. Ahogy a többiek is. A japán kapura elé rakott, kiemelt dobemelvénnyel és két világító szemű sárkánnyal színpadi hangulatot keltő Trivium egy évek, lassan már évtizedek óta az élvonal közelében dübörgő kegyetlen metalgépezet, nyilván sokkal tovább is el tudnám hallgatni őket, mint bő egy óra. De hát nincs mit tenni, ilyen ez a dupla főzenekaros turné, jött a váltás, a Heaven Shall Burn.
A németeket eddig egyszer láttam élőben, még 2017-ben Bécsben, a Korn előtt. Már akkor is emeltem kalapomat az előtt, hogy mennyi energiát fektetnek a látványba, igaz, akkor a zene nem hatott meg különösebben. Nos, igazából keserédes őszinteséggel kell jelentenem, a muzsikával különösebb kötődésem azóta sem lett, mert míg az Endzeitot szívesen hallgatom tőlük (ez volt is a ráadásban), a többi dal valahogy nekem olyan... Nem tudom megfogalmazni, de olyan tipikusan német (amivel amúgy alapból nincs baj, de), emellé nekem kicsit össze is folynak a tömény riffhalmazok. Hogy most ez a koncerten a kicsit mocskos hangzás miatt volt, vagy eleve is így van-e, nem tisztem eldönteni, de csak azért, mert nem feltétlen kedvenceim, nem mentem el, becsülettel végighallgattam őket. Nos, a látvány, ha már szóba került, az... Basszus, brutális volt! A tonnányi LED-fallal csodát műveltek a germánok és habár nem mindig volt ötletes a váltás egy random animáció és egy látványos, több darabra / kivetítőre bontott filmhalmaz között, a szememet kimondottan legeltette ez az egész. A friss (dupla) anyagra épülő műsor közben két vendég jött fel hozzájuk, először Matt Heafy adta vissza a szívességet a Whatever It May Take közben (igazából az EP-re rakott két dal oda-vissza ötletesebb lett volna, de így is jó volt), illetve ide is jutott egy helyi jellegzetesség, a sima műsort záró Black Tearsben Bodor Máté csattogott fel pengetni egy keveset. Emelem kalapom! Mivel különösebben nem tudok nyilatkozni a Heaven Shall Burn zenéjéről, nem húznám az időt vele, igazából jó volt hallgatni őket. A véleményem nem változik, nem az én muzsikám, de az biztos, hogy a közönség rendesen kajálta az ő zenéjüket is.
Hogy jól sikerült-e az este? Bitang volt! Az írás elején említett négyes aduász pakk minden agysejtet ledarált közel és távol, ráadásul nekem is külön öröm volt, hogy kicsit le tudtam kapcsolni a hétköznapokról. Most amiatt, hogy a meló nagyon elviszi az energiámat, nagyobb igényem is volt rá, mint egyébként. Köszönöm, hogy a szervezők elhozták ezt a turnét és köszönöm, hogy ott lehetettem!
