/shining_ibs_front_000-1024x1024.jpg)
A norvég Shining (nem összekeverendő a svéd, szuicid blacket játszó névrokonaikkal) nagy utat tett meg a kezdetek óta. Az akusztikus jazz formációnak indult, Jørgen Munkeby vezette kattant északiak új albuma az International Blackjazz Society a napokban látott napvilágot, melyen folytatják a konstans útjukat a könnyebb befogadhatóság felé.
A kezdeti érát mintegy lezárandó, a Shining 2010-ben dobta ki a Blackjazz nevű lemezét, melyen beteg elegyként vegyültek a jazz, a metal és az industrial elemek. Én is akkor kaptam fel rájuk a fejemet, hiszen még a meglehetősen túlvariált összeállítású metalzenekarok között is furcsának hatott a szaxofon megjelenése a dalokban. Pláne az olyan dalokban, ahol a hangulat miatt korántsem a tingli-tangli buliszínező szerepet vette fel a fúvós hangszer, hanem a korábbi jazz elemekből merítve szabadultak el belőle a hangok. Tényleg olyan volt, mint egy sötét industrial-jazz lemez, ami habár megülte hosszútávon a gyomrot, mindig bekéredzkedett a lejátszóba újra és újra.
Aztán a rákövetkező, 2013-as One One One mégjobban meglendítette a banda szekerét, ahol a jazz elemek mégvisszább szorultak és inkább az industrial részek vették át a szerepet. A lemez leginkább egy ipari gőzhengerként jellemezhető, jóval kevesebb, szinte semmi matekkal. Ennek ellenére ez a lemez is igencsak betalált, hiszen megmaradtak a furcsa pillanatok. Nem tudom, hogy emiatt az elmozdulás miatt-e, de a folyamatosan változó tagságból távozott a másik alapkő, a dobos Torstein Lofthus, így a tavalyi Devin Townsend koncerten már csak Munkeby képviselte az állandóságot a Shiningban.
Aztán idén elkezdtek szállingózni az új dalok, melyeknek a tavaszi koncert (és a mostani őszi headliner buli bejelentésének) fényében kimondottan örültem. Mivelhogy a lemez címe International Blackjazz Society, így adná magát, hogy valamilyen módon visszatérés legyen az öt évvel ezelőtti koronghoz. Hogy az lett-e valóban? A válasz nem egyértelmű nem. Inkább tűnik egy további lépésnek a már elkezdett úton, azaz már kevesebb a jazz, igazából nincs matek sem... de a tömény hangzás is a múlté.
Az Admittance nevű szaxofonra épülő intrója után a már ismert The Last Stand nyitja a CD-t (az utóbbi dal klipjében közösen vonulnak fel). Egyszerű, szinte táncolható dalocska, mely alapján már következtethetünk arra, hogy az előző lemez tömény hangzása ide nem ólálkodott át (az I Won’t Forget annak idején sokkal jobban elhengerelt már nyitásként is). Viszont szegény fafúvós itt is megkapja a magáét. Aztán minden folyik tovább, megszakítás nélkül jön a Burn It All. A nyúlfarknyi szólót leszámítva akár egy régről előkutatott, fénykorát élő Marilyn Manson dal is lehetne, ha nem tudjám, ki(k) írtá(k). Aztán folyik tovább a lemez a másik klipes dal, a Last Day felé. Itt kerül először elő igazán a szinti, a másik „Last”-hoz hasonlóan ez is egy táncolhatóbb darab – persze csak Shiningos értelemben, majd itt is megkapjuk a szaxofonnyűvést.
/shining_band.jpg)
A Thousand Eyes lüktetése egy lassabb dalt takar, melyben Tobias Ørnes Andersen dobtudásáról is megbizonyosodhatunk (ha eddig nem lett volna nyilvánvaló) egy dobszóló képében. A House of Warship című agyalágyult (nincs jobb szó rá), több mint 4 perces szaxofonszólóból bontakozik ki a House of Control, ami már végleg nem az a „hagyományos” Shining dal, hanem egy egyszerű balladisztikus, westernes dal egy bombajó refrénnel. A Church of Endurance egy röpke baljós szösszenet, amely elvezet a záró Needig, ami megint egy táncolható, veszett Shiningdizsi.
A Shining a One One One után az International Blackjazz Society-n is folytatja a folyamatos megújulás útját, ezúttal elhagyva az előző lemez gőzhengerszerű hangzását is, így egy könnyedebb industrial-pop albumot szállítva le a nagyvilágnak, így törnek előre a szélesebb ismertség felé… Reméljük, azért nagyon már nem akarnak lágyulni, mert így pont a lényeg fog kiveszni a dologból.
Ahogy szó volt róla, a Shining november 7-én Magyarországon is fellép a Caligula’s Horse és a Jack Dalton társaságában. Találkozunk a hajón! (4/5)
