Nem mondanám, hogy veterán zenekarról van szó, hiszen 2010-től datálhatjuk a Brisbane-i kvintett létezését. A korai időszakban még csak kétfős felállású (Jim Grey énekest és Sam Vallen gitárost magába foglaló) zenekar a 2011-es debüt, a Moments from Ephemeral City sikere után építette fel a mai napig stabil felállású bandát. A lemezt még ugyanabban az évben egy EP kísérte, aztán 2013-ban jelent meg a jóval kidolgozottabb The Tide, the Thief & River’s End. Ez már egy jóval erősebb produkció lett, mint az elődje, ugyanis van rajta néhány ugyancsak slágeres, ütős dalocska, ami még évek múlták is biztos szerepet kaphat majd a koncerteken.
Aztán kvázi menetrendszerűen érkezett idén az új lemez, a Bloom, aminek köszönhetően a srácok már az első Európa turnéjukat veretik, verették, mutatják meg, hogy ott lent délen is kegyes a metal istene a zenekarokhoz (de ezt ki kérdőjelezte volna meg a többi, kismillió zseniális ausztrál banda mellett). Az új korongon egy kisebb irányváltáson estek át, hiszen a gyönyörű borítóba csomagolt lemez a prog elemeket megtartva, de éteribb vonalra kapcsolta át önmagát a zenekar. Sokszor felszisszenek én is, ha ilyesmiről van szó, de kérem, amit itt leművelnek, az tanítanivaló!
Nem mondom, hogy minden pillanata egyformán erős a nyolc dalnak, de érezni rajtuk a gondosságot, a törődést. Már a borító és a booklet is olyan, amin el lehet időzni percekig, egyszerűen jó nézegetni a szépen komponált színeket, ábrákat. Az általam beszerzett gyönyörű zöld vinylhez mellékelték CD-n is a hanganyagot, tehát a tálalásra sem lehet egy rossz szava senkinek.
De mit is hallhatunk? Ahogy említettem, progos, de mégis lebegős metalzenét helyenként elszórva matekos pillanatokkal. Jim Grey mindvégig csak a tiszta hangját hallatja (ez a korábbi kiadványokon sem volt máshogy), ami még egy további löketet ad az „elszállásnak”. A hangszeresek hibátlan munkát végeznek, érezni, hogy nem ma kezdték a szakmát, kapunk ízes, de egyben technikás témákat a dalokban gazdagon.
A két előzetes dal, a Marigold és a Firelight egyértelműen a korong húzódalai, amelyek tökéletesen lefestik nekünk, mire kell számítani, ha belevágunk ebbe a 8 dalba. Persze ezzel nem fogy ki a puskapor a déliekből, a háromnegyed óra alatt kevés helyen kezdtem el unatkozni. Habár pont a leghosszabb szerzemény, a Dragonfly talált meg a legkevésbé, de ha igazán beleásod magad, ott sincs gond: egyszerűen csak odafigyelős a dal. Néhol kifejezetten furcsa megoldásokat alkalmaznak, de nagyon szerethető módon oldják meg. Erre példa a Daughter of the Mountain, amelynek a zakatolós, baljós verzéjéből egy olyan éteri refrén kerekedik ki, amit csak kevés helyen találhatunk meg máshol. Na, persze nem ők találták fel a spanyolviaszt, de ha rákattan a hallgató, akkor akarva-akaratlanul is beleragadnak a dalok az illető fülébe.
Szóval a modern prog egyik érdekessége a Caligula’s Horse új lemeze, amelyen a kisebb stílusváltás ellenére sem tagadják meg az előző albumok vonalát. Prognak prog maradt, mégis a vérfrissítés következtében felvett könnyedebb elemek adják meg az igazi egyediségét a dolognak. Lehet, hogy nem mindenhol egyformán erős, lehet, hogy vannak már máshol hallott témák, de ha rákattan a hallgató, nehezen fog lejönni róla. (4/5)
