Hat évvel a dupla Night Castle után – miközben egy EP és egy válogatás is kijött – látta elérkezettnek az időt az új Trans-Siberian Orchestra albumhoz Paul O’Nell producer és a zenei agytröszt, Jon Oliva (itt a billentyűs hangszereken kívül gitározik és basszusozik is), a zenekar két szülőatyja. A megjelenést nem közvetlenül a karácsonyi piacra időzítették, de a lemez koncepciója sem az ünnep köré épül. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem került sokaknál ajándékként a fa alá…
Aki esetleg nincs teljesen tisztában a Trans-Siberian Orchestra mibenlétével, annak röviden annyit: a formációt a kultikus Savatage kreatív magja hozta létre és az általuk művelt szimfonikus rock – nagyzenekari kísérettel, népes kórussal, sztárénekesek egész hadával – fergeteges sikerrel fut. Elsősorban természetesen az Államokban, ahol egyik nagyszabású arénaturnéjuk éri a másikat, az ezeken bevetett fény-, lézer-és piróarzenál még az űrből is jól látható. (Az Európába áthozott, színháztermekre méretezett show sem gyenge azért, a nyári wackeni fellépés meg egyszerűen minden képzeletet felülmúlt!) Egyfajta par excellence „Rock Meets Classic” jellegű látványosságról beszélünk, vagy, ha úgy tetszik, Sava vs. Disney.
Akinek viszont a fentiekkel sikerült felkelteni az érdeklődését, annak nem biztos, hogy a Letters From The Labyrinth a legideálisabb anyag az ismerkedéshez. Esetleg akkor lehet az, ha pusztán csak arra kíváncsi az ember, hogy miről is szól pontosan ez az egész. Klasszikus zenei részletekkel bőven megtűzdelt, gazdagon és sokszínűen hangszerelt rock muzsika szól, jóra nevelő szándékú üzenettel. A dalok között ezúttal nem találni valódi szövegi összefüggést, vagyis nincs az albumnak az eddigiekre jellemző rockopera-jellege. Ez a TSO-nál formabontó újdonságként is felfogható, de nem ez a gondom. Sokkal inkább az, hogy a zenei ötletek és megoldások egytől egyig ismerősek már, amellett, hogy ötvenhat perces tartamával a korong az ő viszonylatukban kifejezetten rövidnek számít. Vagyis meglehetősen karcsúnak találom az idei eresztést.
Érdekes módon a lemez első felében valósággal halmozódnak az instrumentális szerzemények. A Time And Distance (The Dash) vegyeskarral elővezetett, tipikusnak nevezhető nyitánya után a Beethoven ihlette – ez sem meglepő… – Madness Of Men az első ének nélküli tétel a sorban. Jeff Scott Soto is csak néhány sor erejéig kap szerepet a Prometheusban, az ezt követő három (!) tételt viszont végig a hangszeres játék uralja, miközben az orosz mesterek, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin és Glazunov munkássága elevenedik meg. (Apropó, a régóta megvalósításra váró Romanov-sztori tervéből lesz vajon TSO-anyag valaha?) Látszólagos időhúzás bő kilenc percen át, mégsem érzem unalmasnak. Mi több, a Letters… egyik csúcspontjának tartom, noha a többi számra nézve ez nem túlságosan hízelgő...
Mert mi mindent is kapunk még? A Johnny Green (1908-89) által jegyzett Forget About The Blame-nek két verziója is hallható itt: középtájt a „Sun Version” Robin Bornemannal, a végén a „Moon Version” Lizzy Hale-lel. Kérdem én, egy (stílszerűen) „Napfivér-Holdnővér” duett nem lett volna elegendő? Az igazi furcsaságok azonban még csak most jönnek, hiszen az újrahasznosítás jegyében felkerült ide az eredetileg 2011-ben, digitálisan elérhetővé tett Who I Am, valamint a Sava-archívumból előbányászott, a Streets időkből fennmaradt, akusztikus Stay. Utóbbi alaptémájában szinte hangról hangra a Metallica-féle Welcome Home (Sanitarium) – nem vicc! – köszön vissza és számomra Adrienne Warren kéjelgős tolmácsolásában sem izgalmasabb, mint az eddig ismert, Jon Oliva énekelte változat.
Ha ezek után érdekel még valakit: Russel Allen az Oliva-énekstílust zseniálisan levéve „adja el” az amúgy átlagos Not Dead Yet nótát. A Dead Winter Dead hangulatú The Night Conceives és a zongorás sztenderd Not The Same Kayla Reeves nagy pillanatait hozza – a szőke énekesnő is káprázatosan teljesít, mint mindig –, Jennifer Cella a Past Tomorrowban (finom kis szösszenet, bár ilyet se most írtak először) alakít emlékezeteset, a Lullaby Night pedig egy újabb tisztelgés Beethoven előtt. Immár a sokadik…
Nyilván nem azt reméltem a TSO-tól, hogy azelőtt sosem hallott dolgokkal rukkoljon elő, és a Night Castle monumentalitását sem lehet csak úgy megismételni, ám ennyi idő elteltével a Letters… így is legfeljebb afféle kellemes, igényesen összetapasztott hangkollázsként hat az előző produktumhoz képest. Ebből maximum egy tisztességes EP-t lehetett volna kihozni. Mintha csupán turné-alibire lett volna szüksége a zenekarnak a soros túrához, már ha egyáltalán szüksége van ilyesmire. Mindenesetre valami tartalmasabbat vártam. Az se baj, ha mindösszesen ötvenhat percben.
Amennyiben új Savatage album elkészítésére adják majd netán a fejüket Oliva és O’Neill urak a közeljövőben, akkor nagyon bízom benne, hogy ennél jóval több friss ötletet gyűjtenek majd hozzá. (3/5)
