Csaknem egy teljes évig tartó felvezető időszak és számtalan előzetes videó után megszületett a Pop Evil hetedik nagylemeze, a Skeletons. A továbbra is állandó basszusgitáros nélkül üzemelő amerikai rock/metal csapat igencsak felemás csomaggal állt elő.
Bizony, az első kapcsolódó hírt még tavaly áprilisban publikáltuk, benne az Eye of the Storm dallal. Akkor még nem volt szó nagylemezről. A Skeletons végül március 17-én látott napvilágot, bár csaknem a felét már elpotyogtatták, előzetesek formájában. Nem indult zökkenőmentesen a barátságunk, ugyanis egy hétfő reggelen az autóban hallgattam meg először, munkába menet. Közel van a PPT-gyár, elvileg csak pár dalra lett volna idő, de aznap váratlan dugó kerekedett, így mire beértem, le is forgott az album, és mivel eleve ideges voltam a késés miatt, nem tetszett. El is könyveltem "dugós" zenének, csak épp nem a szó Michael Bolton-i értelmében, hehe. Ugyanakkor, mivel a jóindulat szócikk mellett az én képem van a lexikonban, elhatároztam, hogy történjék bármi, "jóra hallgatom" ezt az albumot. Nagyon-nagyon sokszor futottam neki az elmúlt napokban, a küldetés mégis kudarcot vallott.
Rövid intrót, és egy hangosbemondós effektet követően a Paranoid (Crash & Burn) az első dal. Van értelmezhető riffje, refrénje, és Hayley Cramer dobos egész érdekes ütemeket hoz benne. Fun fact: a hasonló műfajban alkotó Skillet is Angliából importált doboslánnyal oldja meg a ritmus-dáridót. Nem rossz, nem rossz - fanyalog az elkényeztetett recenzőr, aki ekkor még nem sejti, hogy ez lesz a lemez legjobban sikerült témája. Talán csak a sok effekt meg torzítás zavaró benne, de fogadjuk el, hogy ez műfaji sajátosság, mindenkinek jobb lesz így.
Hasonló séma alapján készült a Circles is, csak abba már kevesebb karakter szorult. Feltűnt továbbá, hogy mintha direkt szarul szólna a lemez, itt üt vissza a rengeteg filter, amivel a felvett nyersanyagot meglocsolták. Egyszer össze kéne számolni, hány zenekarnak van Eye of the Storm című dala. Nos, mostantól plusz egy, mert a Pop Evil is elsütötte ezt a remek metaforát. Arra utal, hogy a vihar, vagy forgószél közepében, a "szemében" viszonylagos nyugalom van, de körülötte tombolnak az elemek. Ha most írod életed első dalszövegét, ajánlom figyelmedbe. A koncerteken azonban a Sound of Glory fog a legnagyobbat szólni, kár, hogy P!nk már megírta egyszer – So What címen keressük. Annyi a különbség, hogy P!nk na-na-názik, ők meg ó-ó-óznak.
Ha már szóba kerültek a koncertek: már úton vannak Amerikában, és tavasszal átruccannak ide is, bár magyar dátum nem szerepel az itinerben. A hozzánk legközelebbi helyszín a fehér kolbász és a Paulaner sör otthona lesz, azért az már komolyabb ugrás, mint Bécs.
A lemez első felét a címadó zárja, egy hagyományos hard rock dal. Leigh ebben tisztán énekel, dallamos a refrénje, és a szövege is ennek a legjobb. Igazi rádiórock sláger, és ezt most elismerésnek szántam. A B-oldalra jutottak a laposabb témák, viszont nagyon ügyesen ezeket dobták fel a különleges vendégek szerepeltetésével. Három ilyen dallal zárták a lemezt, a Wrong Direction-ben a Devour The Day, a Dead Reckoning-ben a Fit For A King, végül a Raging Bull címűben a ZILLION kreatív energiáit hasznosították. Aztán 10 dal (plusz intró) és 36 perc után véget is ér a Skeletons.
Irigykedve olvastam ma reggel Ernő kolléga remek írását az új Depeche Mode albumról (ERRE tessék), amelyben olyan témákról értekezik, mint mélység, tartalom vagy kisugárzás. Hát ezek azok, amiket hiába keresünk a Pop Evil új nagylemezén. Olyan lett a Skeletons, mintha elsétáltak volna a metál-szupermarketbe, megvettek volna mindent, ami épp akciós, majd ész nélkül összefőzték volna. Darabra megvan minden, mégis olyan a végeredmény, mint egy műanyag evőeszköz: használat után eldobandó, és még örülhetsz, ha a sorja nem vágta el a szád szélét.
Én sajnálom a legjobban, de ez most mellément. Ilyen dömpingben nem elég, ha van pár emlékezetes riff vagy dallam. Ha nem egy befutott zenekar készítette volna el ezt a lemezt, úgy elsikkadna, hogy észre se vesszük. Amennyiben a szervezeted mindenképp amerikai ugrabugra rádiórockra vágyik, inkább a tavalyi Shinedown lemezt javasolnám. Hasonló hangvételű, de sokkal jobb dalokkal, és mélyebb gondolatisággal. A Skeletons meg mehet a vigaszágra, az új Godsmack mellé. Majd legközelebb…
