Az Acid King egy doom/stoner/sludge legenda. Bármit is teszünk, egy élő legenda. Mondjuk fogalmam sincs, hogy miért, de el kell ismerni, hogy közel harminc évig életben tartani egy zenekart nem kis feladat.  Lori S. és zenekara úgy döntött, hogy a nagyérdeműt újra megajándékozza egy albummal hosszú-hosszú idő után. Lassan az asztalunkon a Beyond Vision.

Őszintén? Soha nem voltam az Acid King rajongója, nekem mindig hiányzott belőlük az a plusz, amitől valamit imádni tudok. Értem és elfogadom, hogy sokan miért szeretik, miért tartják ténylegesen élő legendának őket, de valamiért nálam ez a státusz soha nem állta meg a helyét, noha fentebb azt írtam, hogy legenda a zenekar. Nem is tudom, hogy kerültem velük kapcsolatba, de az fix, hogy nem az elmúlt pár évben történt, hiszen az előző albumot is kíváncsian vártam. A zenekar nem arról híres, hogy iszonyatosan feszített tempót diktálnának, noha ez a lazaság legalább indok lehetne arra, hogy valami mesterit rakjanak le az asztalra. 

A zenekar kilencedik stúdióalbuma nem lesz az örök kedvencem, de még csak emlegetni sem fogjuk pár év múlva. Az a baj vele, hogy iszonyatosan hömpölygős, nehéz anyag, ami a maga nyers hangzása miatt még csak nem is igazán tud magbába szippantani. Hiszen tudjuk a Monolord esetében is, hogy egy riffet lehet tizenkét percig játszani, és azt lehet imádni is. De az értelmetlen, rosszul szóló prüntyögéseknek, amik gyakran túl vannak vezérelve, nem sok értelmét látom. Értem, hogy mi a zenekar lényege, de az, hogy több, mint hét percig ne induljon be egy album, annak semmi értelmét nem látom. Nem mellesleg miután beindul sem javul igazán a hangzás, megvan az a nyerseség, ami egy kezdő zenekarnál elnézhető, de ma már azok is keményebb minőséget mutatnak nekünk. És ami a legviccesebb az egészben, miután elindul az ének is, nem az jut eszembe az első sorok hallatán, hogy de hangulatos ez az Acid King, hanem, hogy milyen jó lenne hallgatni egy kis Kylesát. Az album, amúgy hét szerzeményt tartalmaz, amik tele vannak hanghatásokkal. Sokkal inkább érzem azt, hogy itt az érzékelésre akart hatni a zenekar, csak az ő esetükben, szerintem ennek nem feltétlenül van létjogosultsága. Na, de azt is be kell látni, hogy ezek az arcok is öregednek, nem feltétlen tolnak már annyira aktív zenét, mint régen. Csak akkor is idegesítő, amikor a nyolc perces dal felénél még semmi történik jóformán. Ami utána van ott meg vannak kellemes kis riff halmazok, csak akkor sem tudok már neki örülni, ennyi várakozás után. Olyan ez, mint amikor marha nagy késéssel hozza ki a futár a kajádat. Akkor már nem tudod olyan örömmel elfogyasztani.

Összességében megértem, hogy ez az album más lett, mint a többi. Azt is elfogadom, hogy valaki odalesz érte, és imádni fogja minden percét. Helyén kell kezelni a kicsikét. Én sem lehetek idióta és mondhatom azt, hogy ez egy rossz album. Nem, egyáltalán nem rossz, csak az élet olyan periódusában talált meg, amikor inkább elmegyek mellette pár hallgatással és többé nem veszem elő.