A 20 éve változatlan felállással működő Godsmack nemrég jelentette meg nyolcadik nagylemezét. Úgy néz ki, ezzel lezárul egy korszak a zenekar életében, és a Lighting up the Sky egyúttal a diszkográfia utolsó eleme lesz.
Nem mondhatjuk, hogy Sully Erna (énekes-multihangszeres zenekarvezető) és társai félvállról vették volna az új album promócióját. Az utóbbi hónapokban szinte minden hétre jutott valami infómorzsa, amit a rocksajtó, különösen a bulvárra fogékony része megírhatott. Nyilván egy A-listás előadó hozza a kattintást rendesen, de nézzük csak meg közelebbről, milyen hírek jelentek meg róluk az elmúlt hetekben. Megtudhattuk, hogy Sully Erna rövid ideig Lady Gagával randizott, de már elmúlt. Aztán Shannon Larkin dobos azt találta mondani, hogy ha a Lux Aeterna dalt nem a Metallica adja ki, „az a szar” még a Top 40-be se jutna be. Aztán persze megmagyarázta, hogy nem úgy értette. Végül Erna ledobta a rockbulvár-atombombát: ez lesz az utolsó lemezük…
Rengeteg egyéb nyilatkozatban magyarázta-pontosította azóta: több nagylemez nem lesz, de azért nem oszlanak fel. Talán mégis lesz, ki tudja, de most úgy gondolják, hogy nem, mert élvezni akarják a civil életet, kicsit a családdal lenni, mindazt, ami az aktív zenélés miatt kimaradt. Na jó, turnézni azért fognak, bestof műsorral. De új dalok tényleg nem lesznek, még kislemez formátumban sem. A sajtó köszönte szépen, a hírszerkesztőknek nem kellett kolumbiai black metal blogokat böngészgetni, hogy meglegyen a napi hírkvóta. Ahogy közeledett a megjelenés dátuma, két előzetes dalt is megmutattak (egész jók voltak), és Erna is összefoglalta, mit várhatunk a teljes anyagtól:
A Lighting up the Sky egy magasfeszültségű, energikus hard rock album, tele fogós dallamokkal, hatalmas lüktetéssel és remek gitárszólókkal. Igazi hard rock lemez, ami méltó rá, hogy a zenekar utolsó albuma legyen.
És a biztonság kedvéért még hozzátette, hogy ez lesz a legjobb lemezük. Elismerem én, hogy a rocksztárkodás exhibicionista mesterség, de Isten bocsássa meg nekem, nem igazán komálom az ilyen túlmozgásos, minden lében kanál dumagépeket. Hozzá képest Lars Ulrich kamalduli szerzetes. Nem mondhatjuk hát, hogy remegve vártam a szép sötétkék borítóba csomagolt Lighting up the Sky megjelenését. De botcsinálta profiként (milyen klassz oximoron, nem?) félretettem a személyes érzéseket, és oda-vissza rengetegszer meghallgattam a 11 dalt. A következőkre jutottam:
Finom, zsíros, délies riffel indít a You and I, amivel szinte berobban a lemez, pedig alig középtempós. Végig ott volt bennem az „ismerős ez valahonnan” érzés, aztán rájöttem, hogy ez volt az egyik előzetes kislemez, még valamelyik újdonságos playlistemre is feltettem. A közepén kicsit leül az instru betét alatt, de végig érdekes marad, és mint később kiderült, ez a lemez egyik legjobban sikerült dala. Különösen a riffje telitalálat, örökre rögzül a memóriánkban.
A kettes Red White & Blue a szövege miatt érdekes. A három szín az amerikai zászlóra utal, és a dal egy jó értelemben vett hazafias hitvallás, direkten, de nem melldöngetősen megfogalmazva. Sully még arra is ügyelt, hogy ne lehessen semmiféle aktuálpolitikát belemagyarázni – legalábbis én nem éreztem ilyesmit. A dal kevésbé karakteres, de azért nem fájt.
A Surrender bizonyult a legerősebb tételnek az egész lemezről. Ezt ők is érezhették, mert mindjárt utána megcsinálták a teszkós verzióját is What About Me címmel. Ha kicsit nem figyelünk, azt is hihetjük, hogy a két dal egy és ugyanaz, csak egy rövid kiállás van a közepén. Mintha még a gitár is ugyanazt a témát játszaná – ejnye.
Zongorás líra következik (Truth), ami nagyon szeretne a Still Loving You (Scorpions) és a Dream On (Aerosmith) szerelemgyereke lenni, de aztán nagyon nem lesz az. Darabra minden megvan benne, csak hát az a bizonyos plusz hiányzik. Amazoktól libabőrösek leszünk, a galamblelkűbbek el is érzékenyülnek, a Truth után meg konstatáljuk, hogy jó’van, megvolt a lassú szám is. Ráadásul a végét lusták voltak megírni, csak úgy abbamarad.
Sully Erna monoton óbégatása a Hell’s Not Dead-ben lesz már nagyon unalmas, és ezután kezd a lemez komolyabb mélyrepülésbe. Az eddigi daloknak legalább volt valami karaktere, de a képzeletbeli B-oldal már az „odasikálunk valami riffet / kiabálós refrén / alibizős gitárszóló” öntőforma szerint készült – kivéve persze a Growing Old című másik lassút. A Let’s Go-ban egy hosszabb gitárszóló is van, de az is csak arra jó, hogy 5 és fél percre nyújtózzon. A lemez végére tett címadó dalban még egyszer utoljára odatették magukat, ennek a szövege is egész érzelmesre sikerült. A Best of Times-szal együtt egyfajta búcsúzásként is értelmezhető, én legalábbis ezt magyaráztam bele.
Mivel nem szeretek negatív kritikát írni, egy kisebb konzíliumot is összehívtam a Messengeren, hogy megtudakoljam néhány kolléga álláspontját. Gábor szerint a Godsmack a "sokan szeretik, én meg nem értem miért, mert szerintem nem akkora durranás" kategória jeles képviselője, amit én se mondhattam volna szebben. Ez a lakossági „basic bro” rádiórock valamiért nagyon megy Amerikában, szóval ha bejön a Halestorm, a Shinedown vagy a Skillet, akkor ezt sem fogod félresöpörni a tányéron – bár hadd tegyem hozzá, azok eggyel magasabb polcon helyezkednek el. De ha kíváncsi vagy, hogy kell ezt még jobban csinálni, tegyél egy próbát a Black Star Riders új albumával (ITT mesélünk róla).
De az is előfordulhat, hogy fordítva ülök a lovon, és a Lighting up the Sky egy zseniális album. Ha így gondolod, írd meg bátran kommentben, mindig szeretjük az értelmes vitát. De előre szólok, a „végül is nem rossz” és az „egynek jó lesz” nem játszik, pont az ilyen lemezek szoktak hármast kapni, a zseniálisak meg ötöst. És bár elfogadom, hogy nem kell mindig kaviár, azért kicsit durci vagyok, mert egyrészt annyi sok jó zene van, ami inkább megérdemli a figyelmünket és az időnket, másrészt meg Szabolcs kolléga küldött egy szakajtónyi ismeretlen thrash gyöngyszemet, amihez hozzá se szagoltam még, mert a Godsmacket kellett boncolgatni. De majd most!!
