A belga zenekar promo CD-jét a Dynamo Metalfesten nyomta a kezembe a menedzser, aki egyik-másik fellépő sajtóügyeit is intézte. A banda nevét olvasva ködösen felrémlett, hogy a 90-es évek elején a hazai szaksajtóban jelent meg kritika egy ilyen nevű formáció akkori kiadványáról – nemzeti hovatartozás megjelölése nélkül –, amelynek zenéjét a recenzió King Diamond és a korai Fates Warning közé tájolta be. Nos, ugyanarról a csapatról van szó. Ama bizonyos ismertető tárgya az első lemezük (Prophecy) volt, a Rage Of Gods pedig a negyedik PatriarcH album.
Ha nem számítjuk az 1983-88 közötti, két demóval dokumentált előzmény-korszakot, amikor még Pariah volt a banda neve, egy folyamatosan működő együttestől ennyi idő alatt ez akkor sem valami bő termés, és a CD-hez mellékelt biográfia sem részletezi a csigalassú munkatempó okait. Mindenesetre tény, hogy az egyetlen eredeti tag Freddy Mylemans gitáros, fő dalszerző és szövegíró, aki körül mostanra ismét lecserélődött a teljes tagság, és a kiadók sem igazán haraptak eddig rájuk, úgyhogy a Rage Of Gods, illetve az előző anyag is önerőből készült. De elég lesz nekünk maga a muzsika is ahhoz, hogy eligazodjunk Antwerpen környékén...
Az évtizedek folyamán a PatriarcH a heavy / power metal felől mindinkább a thrashhez közelített. Idei albumuk irányvonalát is úgy tudnám a legpontosabban szemléltetni, hogy Freddy bátyánk komplex, de áttekinthető dalszerkezetekben gondolkodik; szeret zúzni, a gyors tempókat is kedveli, míg az agyonbonyolított, matekos megoldásokat inkább kerüli.
Ez a „középutas” felfogás persze nem jelenti azt, hogy törvényszerűen két szék között a pad alá esik. Sőt, kifejezetten ígéretesen indul a lemez! A címadó szám intrójával éppenséggel egy Iced Earth szerzemény is kezdődhetne. Más kérdés, hogy Kevin Vangelooven hangjának azért nem ezek a fajta himnikus dallamok jelentik a legmegfelelőbb terepet. (Lásd / halld még a Chronology című tételt, amely a Sanctuary vagy a Metal Church által megformálva remekbe szabott power ballada lehetne a nemes ősi recept szerint.) Sajnos azonban a fickó ott sem tud rendesen kibontakozni, ahol az egyszerűbb, akár monotonabb témáknak van helyük. Nem kell holmi orbitális megfejtéseket keresni; elég, ha mondjuk Phil Rindnek (Sacred Reich) a The American Way korongon nyújtott teljesítménye jut eszünkbe. Kevinnek viszont, úgy tűnik, a kellő melódiaérzéke hiányzik ahhoz, hogy a kétségkívül sűrűre megírt szövegek közepette feltalálja magát. Most, hogy sikerült képbe helyeznem magamat PatriarcH ügyben, szerény véleményem szerint érdemes lett volna a Mankind = The Virus korabeli vokalistát, Ortwin Lietaertet megtartani.
Ám mivel ily módon nincs, ami feldobja a nem túl eredeti, és – ami a valódi baj – nem is különösebben ötletes zenei alapokat, a Rage Of Gods a legjobb esetben is csak átlagos produktum. Márpedig gondolhatjuk, mire lehet ez elég 2016-ban, amikor az Anthrax, a Megadeth, vagy a Death Angel továbbra is képes hírnevéhez és múltjához méltó anyaggal kirukkolni, a Vektor egyenesen irányt mutat, a fiatal versenyzők közül pedig a Crisix és a Lost Society pumpál friss vért az irányzatba kiemelkedően jó hatékonysággal. A világért sem szeretnék elriasztani senkit ettől a lemeztől, de az igazat megvallva ajánlani sem tudnám jó szívvel. (3/5)