Rendkívül szerencsés egybeesések egész sora. Így lehetne röviden összegezni az Anthrax mostani, a beszédes „Among The Kings” néven futó portyáját, illetve annak teltházas Budapesti állomását, hiszen azon túlmenően, hogy hosszú idő után először turnézik önállóan Európában a thrash metal Nagy Négyeséhez tartozó csapat, idén harminc évvel ezelőtt jelent meg egyik csúcsalkotásuk és egyben egyik legnépszerűbb munkájuk, az Among The Living. Ezért aztán keresve sem találhattak volna jobb alkalmat New Yorki barátaink a lemez teljes anyagának eljátszásához. Kár, hogy Charlie Benante ezúttal is távol maradt…
A Scott Ian-féle önéletrajz magyar kiadásának bemutatója szintén a buli napjára esett. A műfaj hőseinek autobiográfiáit közösségi támogatással sorozatban megjelentető Dudich Ákos és Pityesz a kapunyitás előtt felállított sátorban fogadta az érdeklődőket, és még arra is történtek erőfeszítések, hogy a jeles apropóból maga a gitáros is tiszteletét tegye a standon. Ez sajnos végül nem valósult meg, bár annyit legalább sikerült elérni az öreg kecskeszakállasnál, hogy dedikált néhány kötetet. Talán a banda idén piacra dobott Wardance söre tehette volna teljesebbé az ünnepet, de annak európai forgalmazásáról egyelőre csak a tárgyalások folynak.
A The Raven Age soraiban bizonyos Steve Harris fia, George gitározik, ami nyilván biztosít némi hátszelet a fiatal ötösfogatnak. Három évvel ezelőtti bemutatkozó EP-jük után még e hónapban teljes albuma fog megjelenni a brit srácoknak – nem kisebb cégnél, mint a BMG!.. –, rajta három számmal a koraiak közül. Negyven perc körüli szettjükben ezekre is mind sort kerítettek. Modern groove-okkal és kétlábgépes gyorsulással egyaránt tarkított metaljuk nem nevezhető éppen újszerűnek vagy egyéninek (a The Death March konkrétan a jelenkori Triviumot juttatja eszembe), bár néhol hallottam kifejezetten ígéretes ötleteket. Michael Burrough énekes hangja és énektémái azonban nem tűntek elég izgalmasnak ahhoz, hogy hosszabb távon is lekösse a figyelmet a muzsika. Az Angel In Disgrace himnikus refrénje példának okáért egészen klasszul „ki van találva”, de igazán frappánsan ezt is mondjuk egy Matt Heafy oldotta volna meg. Nem állítom, hogy reménytelenül rossznak találtam volna őket, de különösebben jónak sem. Amúgy majdnem teljesen mindegy volt, ki nyitja ezt az estét, mert a főzenekar előre borítékolhatóan minden előzményt feledtetett, méghozzá pillanatok alatt.
Egy Anthrax koncertre gondolva az embernek két dolog jut egyből az eszébe. Az egyik a párját ritkítóan vehemens színpadi előadás. Ezek az arcok messze túl az ötvenen is éhesek és motiváltak, még a korábban sótlannak elkönyvelt Joey Belladonna is elemében van. Jonathan Donaisre a maga „szerény” harminchét évével persze ugyanúgy igazak a fenti megállapítások. A Shadows Fall tagjaként ismertté vált gitáros tökéletesen tisztában van azzal, hogy itt a három őskövület viszi a prímet – a „főhajtóművet” Frank Bello bőgős és Scott Ian jelenti ugyebár –, ám ma már neki sem kell beérnie annyival, hogy tisztelettudóan a háttérbe húzódva döngöljön. Az A.D.I. / Horror Of It All elé egy szólót is betoldott. Mindeközben az összjáték egyedülállóan feszes és gyors. Nincs csúszkálás, kamuzás, trükközés a tempókkal. John Dette szédítően diktálja az ütemet, és a Scott-féle, kivételesen laza csuklót igénylő riffelés is elképesztő.
A másik tényező a dalokban keresendő. Az Anthrax nem csupán a már említett Big Four-ból, de általában a kortársai közül is kiemelkedik azzal, mennyire egy súlycsoportban indulnak a mostani szerzeményeik a régi klasszikusokkal. Sokatmondó tény, hogy a két részre osztott műsor második, a rajongók által megszavazott blokkjában – hadd kezdjem formabontó módon ezzel – három nóta kapott helyet az utolsó két korongról. Ezek közül a Breathing Lightning megint külön élményt adott, újdonságnak pedig ott volt a Blood Eagle Wings, amelynek klipje némileg túllő a célon a fantasy-horror elemekkel és a metal klisékkel (nyolc perc körüli dalhoz eleve vakmerő húzás videót készíteni), élőben viszont a For All Kings lemeznek ez a „nagyeposza” is bevált. Okosan visszavettek vele az iramból, mielőtt a végén a Be All, End All és az elmaradhatatlan Antisocial a maradék szuszt is kipréselte volna belőlünk.
Az Among… számairól – az albumon felállított sorrendet egyébként kissé megbolygatták – meg vajon mit lehetne elmondani, amit mások ezerszer ne mondtak volna el korábban? Ha netán nem ismered az anyagot, most sem késő bepótolni! Caught In A Mosh és Indians (utóbbit Joey tolldísz helyett kötött sapkában nyomta) nélkül, mint tudjuk, nincs Anthrax buli, ami így is van rendjén, a címadót, az I Am The Law-t vagy, az Efilnikufesin (N.F.L.)-t sem először hallhattuk, a többi tételt azonban talán még sosem!.. Ugyanígy lehetett ezzel a jelenlévők túlnyomó többsége is, mert ezek fogadtatása semmivel sem volt visszafogottabb, mint a megszokott „slágereké”.
Szóval program tekintetében megint képesek voltak valami extrát nyújtani Scotték az eddig látott bulijaikhoz képest – amellett, hogy koncertbandaként továbbra is méltán övék a trón.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
