A power metal talán sosem volt még annyira népszerű, mint manapság. Rengeteg fiatal csapat, mint például a Wind Rose vagy a Brothers of Metal, szép nézőszámokat hoz össze önállóan is, a műfaj tényleg jelenleg éli másodvirágzását. Az utóbbi évek terméséből nekem mindig is az Unleash The Archers volt a kedvencem, sajnos pont rájuk kellett a legtöbbet várni. 4 évvel később az eredeti időponthoz képest, de végre csak megvalósult a kanadaiak első magyar koncertje.
A Seven Kingdoms Kaliforniából érkezett, ők már jártak nálunk másfél éve, de nekem ez volt az első találkozásom velük. A koncert előtt hangolódás gyanánt elindítottam egy lemezüket, találomra választottam és a 2017-es Decennium lett a nyertes. Rögtön be is lelkesültem, a zenéjük alapvetően power metal, de annak is inkább a gyorsabb, két lábgépes, agresszívabb ágát képviselték, már-már thrashes riffeléssel. Igen, a múlt idő nem véletlen, azóta kissé elkanyarodtak ettől, jelenleg jóval melodikusabb, középtempósabb az összkép. Az énekesnőjük, Sabrina is énekstílust váltott, először el sem akartam hinni, hogy ugyanazt az énekest hallom. Persze, azt nem akarom, hogy ez túl negatívan hangozzon, most is tök jó, amit csinálnak, csak némileg alábbhagyott a kezdeti lelkesedésem.
A koncertjüket azonban nem érheti panasz, végig magas hőfokon pörögtek, látszott, hogy a tarsolyukban van már jó pár év színpadi rutin. Élő környezetben pedig az újabb szerzeményeik is remekül működtek. Különösképp a szemtelenül fiatal dobosuk miatt, aki ugyan csak beugrós ezen a turnén, de élmény volt nézni, mennyire élvezi a koncertet, és valamelyest visszaadta a lágyabb dalokba is az általam annyira hiányolt agresszivitást. Sabrina is kiváló teljesítményt nyújtott, albumminőségben énekelt, a szólók alatt pedig a sajtburgeres papucsában ugrált. A közönség is vette a lapot, nagy tapsot kaptak. A Seven Kingdoms ugyan lassan már egy 20 éves zenekar, az igazán nagy áttörés eddig elmaradt. A legutóbbi EP-jük már nagykiadónál jelent meg, drukkolok nekik, hogy most már egy szélesebb közönség is megismerje őket, mert igazán megérdemelnék.
Ugyanez elmondható a Strikerről is, az edmontoni csapat már a 7. lemezénél jár, de még az undergroundban sem érzem, hogy nagy lenne a felhajtás körülöttük. Talán a tengerentúlon nagyobb névnek számítanak, Európában azonban még nem igazán vetették meg a lábukat, nálunk is csak másodjára járnak. A covid alatt egy időre a gitárjaikat is szögre akasztották, végül azonban szerencsére a visszatérés mellett döntöttek, a legújabb Ultrapower pedig bebizonyítja, hogy nem hiába, csúcsformában vannak.
Külsőre akár a heavy metal Electric Callboy-jának is hihetnénk őket, az egész nagyon 80-as évek. Lemezen tökéletesen működnek is, élőben viszont volt hiányérzetem. A nagyívű, csordavokálos refrének kissé vékonyan szólaltak meg, pedig próbálkozott becsülettel a basszeros és a gitáros kolléga, hogy besegítsenek, de ha a lemezen ennyi éneksáv van, az élőben sosem fog annyira jól megdörrenni. Talán másokat is ez zavarhatott, a közönség jóval aktívabb volt a Seven Kingdoms alatt, ami nem segített a Striker bulijának általános hangulatán. Szeretni pedig bőven lenne mit, a bugyuta című, de annál fogósabb Best of the Best of the Best, a Mötley Crüe-beütésű Sucks to Suck vagy az NWOBHM-es Circle of Evil mind kiválóan mutatták be miről is szól ez a zenekar.
Volt pár szokatlan kérése is frontemberüknek, például a western hangulatú Blood Magic alatt le kellett lőnünk ujjainkból formázott pisztolyunkkal az általa csak "the man with the golden dick"-ként aposztrofált Timothy Brown gitárost. A koncert végén pedig random felkapta az egyik cintányért állvánnyal együtt, majd odanyújtotta az első sorosoknak, egy dobverővel egyetemben, így a közönség is bekapcsolódhatott a közös zenélésbe. Összességében a Striker szettje alatt is gyorsan telt az idő, igazi partyzene ez, tökéletes bemelegítés volt számomra legalábbis, remélem legközelebb jobban elszabadul a tánc a nézőtéren is.
És akkor ami miatt mindannyian érkeztünk, színpadon az Unleash The Archers! Kezdjük a negatívval: nagyon halk volt. Ez igazság szerint az egész estére jellemző volt, csak bíztam benne, hogy a headlinerre már normalizálódik a helyzet. Sajnos pont volt néhány méterrel arrébb egy beszédes külföldi pár, akiknek simán hallottam minden duruzsolását Brittney extrém magas sikolyai mellett. Szerencsére a negatívumokból ki is fogytam rögtön ezután. Érezhető volt a közönségen, hogy régóta vártak már az UTA-ra, így amikor végre berobbantak a Ph4/NT0-mAval, tényleg extázisba került mindenki.
Jött is rögtön utána még három a tavalyi lemezről: Ghosts in the Mist, Green & Glass, Gods in Decay, a csapat lelkesedése pedig elképesztő módon ragadt át ránk. Olyat sem láttam még korábban, hogy az előzenekarok nagyobb dobcuccal turnéznak, mint a főfellépő, Scott Buchanan szerkója mindössze 3 bőrből és 4 cinből állt, de abszolút nem érződött a játékán, hogy bármi is hiányozna. Grant Truesdell és Andrew Kingsley gitárosok az egész koncert alatt brillíroztak, minden dalra jutott egy technikás, de egyben emlékezetes szóló. Kifejezetten tetszett, hogy milyen görcsmentesen tolják, nem feltétlenül akarnak rivaldafényben úszó gitárhősök lenni, pedig a teljesítményük alapján akár ez a jelző sem túlzás rájuk.
Nick Miller basszeros sem az egyszerű témák híve, de számomra egyértelműen a színpadi jelenlétével tűnt ki, folyamatosan kontaktált a közönséggel, és nem volt olyan pillanat, amikor nem ért fülig a szája. Mennyivel jobb egy ilyen koncert, ahol ennyire látszik, hogy a zenészek imádják, amit csinálnak! Brittney Slayest hagytam utoljára, róla igazából csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A stúdióban nyújtott teljesítménye alapján is azt gondoltam, hogy napjaink egyik legjobb metal énekese, de az még engem is meglepett, milyen játszi könnyedséggel hozza a magasabbnál magasabb hangokat. Szinte már-már mémbe illő, hogy minden Unleash The Archers szerzemény Brittney magas sikolyával indít, de ez így van jól. Érdekes is volt nézni, hogy vajon megfárad-e a hangja a végére ilyen kihasználtság mellett, főleg, hogy a vokálisan legnagyobb kihívást jelentő Tonight We Ride-ot a végére tartogatták, de a fáradásnak nyoma sem volt, sőt talán a legimpresszívebb pár perc volt az egész koncert alatt. Imádtam!
Az albumokon blokkonként haladtak végig a Phantoma - Apex - Abyss sorrendben, majd az emlegetett Tonight We Ride, és zárásként jött Stan Rogers kanadai népzenész metálosított dala, a Northwest Passage. Utóbbi hatalmas együtténeklést eredményezett, érződött, hogy sokat jelent a csapatnak ez a dal. A programba az összes kedvencemet besűrítették, persze 1-2 számot még szívesen hallgattam volna, de ha tehetném, még napokkal később, most is ott állnék a színpad előtt, annyira lehengerlő volt.
Az Unleash The Archers magyar bemutatkozása gyakorlatilag perfekt volt, végre nekünk is megmutatta Brittney Slayes, hogy nem véletlenül hívják annyian az utóbbi évek legjobb metal énekesnőjének. Részemről a hype immár még nagyobb, azóta sem tudok leakadni a lemezeikről.
Fotók: Zenefestő (további képek ITT) és camdencruzphoto.
