Az embernek igen sajátosan tud alakulni a viszonya egyes régi kedvenceivel. Az első koncertélmény, történjék bármikor, feltétlenül meghatározó. Utána, ugye, sose legyen komolyabb bajunk annál, hogy kisebb-nagyobb rendszerességgel láthatjuk rajongásunk tárgyát. Majd sok évtized elteltével, amikor eleve egymást érik a retrózós, klasszikuslemez-végigjátszós turnék, az adott előadótól is egy-egy efféle esemény lelkesít fel igazán...
A Queensrÿche zenekarral legalábbis ilyesmi az én sztorim. Közel tizenöt esztendeje vallottam magam a hívüknek, amikor végre alkalmam nyílt elkapni őket – jóllehet nem a közmegegyezéses klasszikus felállással és a korszakalkotó mesterműveken bőven túl, de még éppen ideális pillanatban. Aztán eljött az idő, amikor már inkább óvatosan érdeklődve, mint izgatottan vártam a következő (színre) lépésüket. Ezzel együtt 2015-ben Wackenben roppant hálásan fogadtam a múltidézésüket, benne jó pár olyan korai gyöngyszemmel, amelyekről nemigen hittem, hogy hallhatom valaha élőben. A The Origins turné és annak budapesti állomása viszont még messzebbre utaztatott vissza.
A kaliforniai Night Demon egyből beüzemelte az időgépet. A tavalyi Keep It True Rising fesztiválon elkerültük egymást, de az, hogy Armand Anthony gitáros ott a Cirith Ungolban is kisegített, Jarvis Leatherby bőgős-énekes meg egyenesen a veterán banda utolsó lemezein is játszott, elég pontosan elhelyezi őket a zenei térképen. A NWOBHM vonulat képviselője a trió, a Screams in the Night példának okáért egy az egyben Diamond Head. A sound csak a szett közepe táján állt össze rendesen, ám az urak addig is képesek voltak fenntartani a figyelmet – a minimálisnál valamivel kevesebb konferálás ellenére is –, a vége felé a The Chalice alatt pedig az ő saját kis Eddie-jük (egy papi reverendába bújt szörnymaszkos alak, természetesen serleggel a kezében) szintén gondoskodott a szórakoztatásunkról. Bemelegítő produkcióként tisztességgel helytálltak, és nyilván nem egyedül rám tettek kedvező benyomást.
A Queensrÿche esetében ma már szerintem nyugodtan átugorhatjuk azt a kérdést, mennyire racionális vagy etikus a név használata úgy, hogy a fénykorhoz képest csak két alapember maradt a brigádban. Aki eddig nem békélt meg a helyzettel, valószínűleg ezután sem fog, és ezt a bulit is jó előre nosztalgia-hakniként könyvelte el. Éppenséggel rá lehetett sütni ezt a bélyeget, ugyanakkor be kell látni, hogy ennél valósághűbben garantáltan senki nem tudja megszólaltatni a debütáló EP és a The Warning album több mint negyven éve íródott anyagát. Casey Grillo nagyon igyekezett a védjegyszerű dobfigurákat maradéktalanul visszaadni; ha szőrszálhasogató akarnék lenni, azt mondanám, egyedül a Scott Rockenfield-féle pisztolylövés-szerűen pattogó pergőhangzást hiányoltam. Todd La Torre pedig képes Geoff Tate-esebben énekelni Geoff Tate-nél is…
A formáció, töriórához illően, kronológiai sorrendben vette végig a fent említett kiadványokat és azok számait. A hangulat megteremtéséért Todd már a nyitó Queen of the Reich alatt sokat tett, és a későbbiekben is rendszeresen nyújtogatta felénk a mikrofont. Egyedüli tényleges show-felelősként persze nem ér fel ikonikus elődjéhez, ám a közvetlenségével igen közel hozza a zenekart és az előadást a nagyérdeműhöz.
Időnként szoktam azon rugózni, nyújt-e olyat egy koncert – gondolok itt főleg a neves régi bandák fellépéseire –, ami csak és kizárólag az adott estének és helyszínnek szól. Mert hát oké, biztosan akadtak jó páran, akik hozzám hasonlóan itt és most hallották életükben először a Blindedet, a Deliverance-t, a No Sanctuaryt, a Before the Stormot vagy a Roads to Madnesst, de hátha ezen túlmenően, személyes síkon is... Jelentem, a Queensrÿche-tól ilyen különlegességet is kaptunk. Michael Wilton gitáros, a két őstag egyike tudniillik aznap ünnepelte a születésnapját (La Torre-é néhány nappal azelőtt volt, a müncheni buli napjára esett), és a ráadás-blokk előtt a Night Demonék tortát nyújtottak át neki, miközben Todd össznépi “Happy birthday to you”-t vezényelt.
Az énekes ugyan hangsúlyozta egy alkalommal a főműsor közben, hogy a Silent Lucidityt ezúttal hiába is várnánk, azért az extrák között csak bedobták az Empire korszak másik sikerdalát, az ezer szállal Tate-hez kötődő Jet City Womant. Értelemszerűen nem volt ez más, mint 100%-os fan service (jó magyaros megfogalmazásban), de a Walk in the Shadows és az Eyes of a Stranger között “szendvicsben” ezt is befaltuk.
Őszintén remélem, hogy akik most jártak először Queensrÿche koncerten – őket Todd külön buzdította, hogy emeljék a kezüket, és bizony nem kevesen voltak –, hasonló élménnyel gazdagodtak, mint jómagam a 2000-es évek elején. Az imponáló nézőszámon túlmenően az ő jelenlétük igazolta, hogy a csapat még mindig tényező. Wiltonéknak persze adott a feladat, hogy a további munkáikkal is megszólítsák őket. Elvégre a királynő birodalmát immár elsősorban az új követőkkel kell tovább építeni.
