Kezdjük ott, hogy a Balls To The Wall egy megkerülhetetlen klasszikus, ha a nyolcvanas évek metaljáról van szó, nem csak európai szinten, hiszen ez volt az az anyag, ami berúgta az Accept szekerét a tengeren (óceánon) túl is és ha mondhatni „háztartási” nevek nem is lettek, azért elég komoly szintre pattantak a labdák a falról. Ezen a mostani turnén Udo mesterék a negyven(egy)edik évforduló alkalmával egy az egyben eljátszották a nevezett korongot, persze mivel ez így időben nem adna ki egy kerek heavy metal show-t, megszórták egy tonna, természetesen Udo-korszakos Accept örökzölddel is.
Az mindenképp örömteli infó volt, hogy az eredetileg a Barba Negra kissátorába tervezett bulit áttették a nagyobb helyszínre, ami szerintem amúgy is méltóbb ehhez a kaliberhez. Igaz, így jóval szellősebb volt a nézőtér, de jobban el tudott a tömeg oszlani, nem kellett senkinek az izzadságát, netán egyéb, a tömegnyomor miatt okozta kellemetlenséget elviselni. Valamint persze az is tapasztalati garancia volt, hogy nagy mozgások nem lesznek, hiszen azért valljuk be magunknak töredelmesen, az apró német metal hőst nem feltétlen a fiatalság hallgatja. Egy kor felett meg már nem őrjöng annyit az ember. Habár én körülbelül feleannyi idős vagyok, mint az este főhőse, de azért így is örültem ezeknek a fejleményeknek.
A bulit az All For Metal nyitotta. Én nem ismertem őket, de azt tudtam, hogy igencsak fémszag lesz, kiindulva abból, hogy Udóék mindig valami igencsak jó értelemben vett metalos zenekart szemelnek ki felvezetésnek. Nos, itt aztán volt fém! Ha nem ismernétek őket: fogjátok az összes heavy/power/folk metal sztereotípiát, szorozzátok be kettővel, öntsétek le egy vagon, szinte már „cringe” giccsel és voilá! Az amúgy látványos és hangulatos showt - mert hogy ez nem egy random koncert volt – produkáló hatos amit csinál, azt igen jól csinálja. Gondolj arra, mit szeretnél látni egy tipik metal koncerten. Na, ők hozták! Egy marcona, nagy, viking énekes, egy kisebb heavy metal harcos, két hölgygitáros az eyecandy miatt, valamint egy-egy maszkok mögé bújt dobos és basszer, akik közül utóbbi feszt ment, mint a motolla, még a közönségbe is egy ízben kijött nézőket ijesztgetni dal közben. Neki plusz pont a fura basszusszóló alatt megidézett Himnusz-részletért. Készült!
Kétségtelen, hogy a produkció tudja, hogy mit csinál, a tagok urai a hangszereiknek, amit többszörösen is bizonyítottak és eszméletlen hangulatot produkálnak. Mondjuk a merch vásárlásra bátorítást kicsit már szerintem túltolták, de annyi baj legyen. Mondom, nem az én zeném és nem az én irányom ez a fajta túlzott heroikusság, de szerintem nem is szabad ezt komolyan venni. Mármint nyilván a show részét igen, de hogy valaki „ennyire” metal legyen, azt nem. Röviden: szórakoztató volt!
A Crownshift neve azért már ismerősebben csengett, de nem tudtam hirtelen, miért. Aztán miután feljöttek a színpadra, leesett: Jukka Koskinen, Daniel Freyberg! Oh, igen! Így már minden tiszta! Az a zenekar, akik mondhatjuk egy all-star formáció keretein belül nyomatnak egy kis mindenfélét. A műsorban a tavaly megjelent bemutatkozó album dalai mellett jutott idő a friss kislemezdalra és a Black Velvet (eredetileg: Alannah Myles) feldolgozásra is.
A dalok jó érzékkel ugráltak a bodomos ízű témák és a dallamos metal ötletek között, nyilván azért a tagok behozták a saját háztájijukat a buliba, aminek egy tök jó elegy lett a vége. Érdekes módon a visszaesett hangkép miatt annyira nem talált be nálam a dolog, pedig elvileg működnie kellett volna, de lehet ez azért is lehetett, mert máshogy kalibráltam az agyamat és hát nem számítottam ilyen irányú, kvázi modern muzsikára. De amúgy nagy ötlet volt berakni őket, sőt, köszönet a Dirkschneider menedzsmentjének (vagy kiadónak, vagy mit tudom én), hogy ők itt lehettek. Látszott a tagokon, hogy nagyon élvezik a fellépést, még ha nem is róluk szólt az este. Kár, hogy az a csúnya gitárhiba közbelépett és így a fellépés körülbelül fele az egygitáros felállásban (profi módon optikailag maradt a kettő) ment le. Bevallom, az ő fellépésük valahogy nagyon gyorsan lement, legalábbis érzetre, de mondhatjuk, sebaj, mert jött az U.D.O., vagy a Dirkschneider, vagy… Vagyis a lényeg!
Megértem, hogy Udo különszedi a két zenekarát, nem akarja, hogy a szólókoncertjein túl nagy súlyban legyenek az Accept-dalok, de azért meg akarja adni a teret az örökség ezen szeletének is (szerencsére nincs harmadik neve, amire még kitalálhatna valamit). Persze, van minek, hiszen azért az anyazenekar nótáinak jó része, de a klasszikusoknak mindenképp kiemelkedő százaléka vele született, hülye lenne nem élni ezeknek is az előadásaival, ráadásul mióta Peter Baltes újra vele egy zenekarban van, még eggyel hitelesebb is a dolog. No, de!
Azt előre tudni lehetett, hogy a teljes Balls To The Wall fel fog csendülni. Hiba nincs, ahogy írtam, megkerülhetetlen klasszikus, megérdemli a figyelmet. Kis kitérő: érdekes, hogy mostanában mennyi ilyen végigjátszós menetelés van. Az utóbbi időszakban is többször voltam ilyen fellépéseken, ha nem tokkal-vonóval lemezismertettek a zenekarok, akkor szülinapoztak. Ez egy ilyen időszak, úgy néz ki.
Viszont érdekes kanyarral nem a „szülinapos” szettel nyílt az este, hanem egy szép merítésnyi ős-Accept nótával, annak is a krémjével. A dallistát ITT meg tudjátok nézni, nagyon nem mennék bele. Viszont azt látni lehet a soron, hogy konkrétan úgy sorakoztak a fémtöltetek a Dirkschneider tárjában, hogy esély nem volt kitérni előle. Kegyetlenül megsoroztak, ha csak ez a „bemelegítés” ment volna le, már akkor elégedetten távoztak volna sokan. Lehet, hogy a méregre szokták mondani, hogy erős, de ez valami másabb kategória volt. Valami annál is combosabb. Amit mégis kirántanék a sorból, hogy a Breaking Up Again, amit ahogy annak idején a Breakeren, itt, élőben is Baltes mester énekelt el.
Aztán persze jött a teljes Balls To The Wall, aminek egy kicsit túlhangosított mini-intró ágyazott meg. Ezen a korongon nem fog az idő, a dalai ugyanúgy kerek egészet alkotnak még mai füllel is meghallgatva, ahogy hallgatod, úgy nő a véredben a nehézfém mennyisége egészen addig, míg már szinte a fingod is szikrát hány és majdhogynem T-800-asnak érzed magad. Tökéletes! Sőt, aki szeretné, a vendégekkel újravett friss kiadást is megfülelheti, erről hamarosan olvashattok nálunk is pár gondolatot.
Ami biztos: ha a lemez anyaga nem is öregedett az évek alatt, a cseppnyi énekes (aki még mindig az egyik kedvenc karakterem a metalban) szerencsére igen. Míg a lemez kiadásakor valami igen csúnya manó hatását keltette, mostanra egy barátságos, karakteres, meglett nagypapa lett, aki azért szerintem elég jól hozza a negyven éve lehozott, smirglipapíros ötleteket. Még ha angolul igazán azóta sem tanult meg annyira, mint kiderült egy átkötő szövegéből. Amúgy furcsa volt az első szett sorozatlövése után egy egész, kerek lemezt végighallgatni, tényleg két külön előadást kaptunk egy áráért, ha azt nézzük. A kísérőzenészek már rendesen összeszoktak az öreg mellett, a korát meghazudtoló baltás Baltest (bocsánat) pedig egyszerűen öröm nézni. Mindenki láthatóan élvezte a műsort és mint az előző két U.D.O. koncert alkalmával, most is bizony megközelítették a két órát a teljes szettel. Ráadásul még a ráadás is pofátlanul combos volt, megint az történt, mint megannyi alkalommal: kegyelem nélkül száguldott rajtunk az a falbontó golyó, vagy a bUDOzer, csak győzzük utólag összeszedni magunkat!
De akkor rakjuk össze a kirakóst: megvolt az ünneplés? Meg hát! Illő és méltó volt? Naná! Kerek egészet alkotott a show menetében? Mi az, hogy! Előzenekarok? Príma! Szóval minden mellébeszélés nélkül: Udo Dirkschneider és zenekara felült az időgépre, összeszedte a legpusztítóbb klasszikusokat és jött, látott és győzött. Méghozzá kiütéssel! Élmény volt ott lenni és élmény volt látni ismét az öreget. Reméljük, még sok alkalom lesz rá.
Fotók: Varga László. További képeket ITT , ITT és ITT találtok.
