A thrash metal zsáner három úttörője egy estébe sűrítve, teljes műsoridővel. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy biztosra vegyük az esemény neve mellett idővel felbukkanó “SOLD OUT!” címkét…az viszont komoly meglepetés, hogy erre csak napokkal a start előtt került sor…
Komoly verseny dúl a piacon a koncertjegyekre szánt pénzek bezsebeléséért, és különben is olyan robajjal dübörög a gazdaság, hogy a zenét már úgysem halljuk tőle, ám az a 3500 derék ember, aki ezen az estén a csepeli battlehem elé járult, egészen biztos, hogy nem bánta meg a döntését.
Egy hétköznap esti fél hetes koncertkezdés nem a dolgozó ember legjobb barátja, de most aztán tényleg érdemes volt időben érkezni. Nem titkolom, a felhozatal számomra legvonzóbb eleme a Bay Area egyik alapkövének számító Testament volt, akiket korábban mindössze egy alkalommal, 2019 nyarán a Barba Negra Track-es fellépésükön volt lehetőségem elcsípni. Akkor minden túlzás nélkül letépték az arcomat.
Különösebb meglepetést nem jelentett, hogy a korai start ellenére teltház fogadott, az már annál inkább, hogy némi furakodás után a rendezői bal oldalon a kordonnál még sikerült viszonylag szellős közegben táborozni.
A várható setlist jelentős átfedésben volt az általam legutóbb hallott műsorral, ezúttal sem “dicsőséges korai évek slágercsokorral” tértek vissza hozzánk, ami nem feltétlenül probléma. Ott van kapásból a bitang erős DNR nyitány a ‘99-es Gathering albumról, vagy a számomra komoly meglepetést jelentő, a ‘92-es The Ritual albumról felvezetett dallamorgia Return to Serenity, amit Chuck úgy énekel, hogy azt még egy vérbeli blues rajongó is csak határozott bólintással üdvözölhet, Skolnick úr vokáljai pedig tökélyre emelik az összhatást. Üröm az örömben persze, hogy alapvetésnek számító tételek maradtak ki a műsorból, mint az első album nyitó tétele, az Over The Wall, helyette viszont hallhattuk a szintén Legacy-s First Strike Is Deadly-t.
Legutóbbi találkozásunk óta történt egy igen jelentős változás. A Steve DiGiorgio és Gene Hoglan által alkotott legendás ritmusszekcióból ugyanis Gene helyét a dobok mögött Chris Dovas vette át, ám panaszra semmi ok, hisz ez a páros is határozottan ütőképes, és DiGiorgio úr továbbra is olyan hanyag eleganciával és magától értetődő természetességgel pengeti ki a nyakatekert basszus témáit a bund nélküli öthúrosán, hogy az több, mint pofátlanság. Alex Skolnick immár négy évtizede csodagyerek, Chuck Billy pedig simán elvihetné az igen határozott üvöltéseivel erősen ambivalens “legderűsebb frontember” címet. Bár daloskedvű törzsfőnkünk a “léggitározásra” kiválóan alkalmas - súlyzórúddal felérő - mikrofontartója használatát ezúttal mellőzte, az arcáról sütő jókedv és az első sorok által lelkesen üdvözölt, nagy tételben történő pengetőszórás ezúttal sem maradt el. Volt is báli hangulat rendesen, és a biztonságiak szorgalmasan kísérgették kifele a crowd surf után a fotós árokban kikötő lelkes ifjakat.
A koncert csúcspontjai számomra az örök kedvenc LOW, az utolsó sorlemezről felvezetett Children of the Next Level, valamint (nem túl meglepő módon) a végére hagyott best of hármas Electric Crown / More Than Meets the Eye / Into the Pit voltak.
A lélek táplálása már adott volt, ám muszáj a testet is feltölteni, és ez egy teltházas Barba Negra bulin bizony komoly kihívás. Bár étel és ital is akad eme szent helyen, csak győzd kivárni, főleg kellemesen taknyos téli időben. Szomjamért és falánkságomért komoly áldozatot kellett hoznom, tekintve, hogy sikeresen lecsúsztam az Anthrax műsorának majd negyedéről, és egyben a nyitányként felvezetett, negyvenedik évfordulóról megemlékező videóösszeállításról. Stílszerűen a Caught in a Mosh alatt sikerült visszaverekedni magam a kordonhoz, hogy sokadjára is megcsodálhassam az összes metal témájú dokumentumfilmben felbukkanó Scott Ian, a férfi frufru viselésének tiszteletbeli nagykövete Joey Belladonna, valamint Charlie Benante, Frank Bello és Jonathan Donais nagyszabású produkcióját.
New York-i barátaink közismerten bitang erős koncerteket nyomnak, így nyilván volt egy várt papírforma. Belladonna nemrég múlt el 64 éves, Scott is már túl a hatvanon, és Frank Bello is hamarosan behúzza a hatodik X-et, mégis ugyanazzal a lendülettel hozzák le a kötelezőt.
Mr. Ian még veteránként is egy kettyós, túlvezérelt rosszcsont, Joey pedig hihetetlenül jól kommunikál a közönséggel, még ennyi év után is őszinte hálával üdvözli a lelkesedést, és akárhányszor is hallottuk már a dalaikat, egyszerűen nem lehet unni a műsort…ami már csak azért is meglepő, mert finoman szólva nem piszkálnak bele a működő receptbe, és kb. ugyanazzal a repertoárral tolják már ki tudja mióta.
Bár elsősorban ezen az estén nem azért keltem útra, hogy Anthrax-et szippantsak, azt mindenképp el kell ismernem, hogy hangulatban ők hozták a legjobbat, és egyszerűen nem lehet kibírni elégedett vigyorgás nélkül az olyan tételeket, mint a Madhouse, az Antisocial, vagy az Indians - ráadásul a korábbi állomások felhozatalához képest még némi ráadást is kaptunk - Belladonna túlméretezett DIO meze meg külön megér egy misét.
Míg technikailag a Testament, party hangulatban az Anthrax, látványban egyértelműen a Kreator volt az est zászlóshajója, ráadásul német barátaink igencsak bőkezű és változatos programmal érkeztek. Egyetlen európai fellépőként megvolt az az előnyük, hogy jelentősebb színpadi arzenált vonultathattak fel az előttük felvonuló tengerentúli versenytársakhoz képest, így aztán volt itt a gigantikus gumi sátánoktól a lángtengeren és a stilizált tűzhalálon át a konfettiágyúig minden szemkápráztató gyönyörűség, ráadásul még a hangzás sem volt utolsó, sőt...
Mile úr és harcostársai rendesen odatették, ami már csak azért is üdvözlendő, mert mikor legutóbb láttam őket, a Moby Dick simán jobb bulit hozott le náluk. Bár sokan nem hisznek az “újkori Kreator”-ben, hőseinket mindez baromira nem zavarja. Szó nincs nosztalgiavonatozásról, a közel másfél órás műsor gerincét leginkább a Violent Revolution albumtól datálható tételek alkotják. A korai évekből mindössze a Betrayer-t, a Terrible Certainty-t, és zárás gyanánt az elmaradhatatlan Pleasure To Kill-t vették elő.
Hogy ki az est “abszolút győztese”, arra nehéz lenne választ adni, de remélem a jövőben sok hasonló vita alapját nyújtó eseménnyel találkozhatunk még. Szó se róla, ez egy igen erős kedd este volt.
