RockStation

Deep Purple - Infinite (earMUSIC, 2017)

Soha jobb lezárást(?)!

2017. április 19. - Árposz

deep_purple_infinite.jpg

Nagyjából 7-8 éves lehettem, mikor édesapámnál először figyeltem fel egy jóval a születésem előtt íródott, már akkor klasszikusnak számító Deep Purple lemezre. Hogy ez a Machine head volt-e, vagy a Deep Purple in Rock legendás borítója fogott meg, már magam sem tudom, de egy dolog egészen biztos: Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy harminc(!!!) évvel később ennek a zenekarnak a zsír új lemezéről fogok ismertetőt írni. Márpedig bármennyire is furcsa és egyben zavarba ejtő, éppen ezt teszem.

Egy híján 50 évvel a zenekar megalakulása után megjelent a legendás rockzenei alapkő huszadik sorlemeze. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Deep Purple munkássága sors döntő hatással volt rám, de ennél talán sokkal nagyobb szó, hogy számtalan olyan zenekar volt számomra - és ma már nem is annyira fiatal kortársaim számára – meghatározó, akiknek a legnagyobb inspirációt a Deep Purple adta.

Az utóbbi évek Purple időszámítása szerint az Infinite lemezre nem is kellett sokáig várni, csupán 4 évet, ami pont a fele a legutóbbi Now What?! korongot megelőző várakozásnak. Hogy valóban a végtelen címet viselő lemez lesz a történet lezárása, vagy sem, idővel úgy is kiderül.

Nem tudhatom, hogy ki és mit várt ettől az albumtól, de van egy olyan érzésem, hogy meg fogja kapni. 

A klasszikus Rock - All I Got Is You, Get Me Outta Here - némi blues hangulattal - Hip Boots – spékelve, a már a nyitó tétel Time for Bedlamban beköszönő progos életérzés, a már ismerős kísérletezés - Birds Of Prey, On Top Of The World - egyaránt jelen van. Mindez természetesen a John Lord által lefektetett hagyományokhoz hű Hammond futamok – gyönyör füleimnek - tömkelegével megpakolva.

deep_purple_2014.jpg

A korong hangulati összetételét már a nyomtávot kijelölő kislemezes Time for Bedlamból, és a zseniális All I Got Is You nótákból is sejteni lehet. Az album végén helyet kapott egy igen meglepő The Doors feldolgozás is - Roadhouse Blues -, aminek a miértjét ugyan nem értem, cserébe kifejezetten feelinges tétel így levezetésnek.

A leginkább szimpatikus jellemzője az új anyagnak, hogy a klasszikus feeling megőrzése mellett is mai hangzást kapott, mellőzve a totál felesleges „pont úgy kell szólni, mint negyven éve” elve, hisz nyilván nem is várhatjuk el, hogy akár hangzásban, akár dinamikában azt kapjuk, amit évtizedekkel ezelőtt.

Ian Gillan és Roger Glover már túl vannak a 7. X-en, Ian Paice és az elmúlt másfél évtizedben velük muzsikáló Steve Morse és Don Airey sincs sokkal lemaradva. Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy az utóbbi néhány évben megszokottakhoz hasonlóan Ian Gillan énekdallamai már jóval visszafogottabbak, mint a hőskorban, de még így is komoly figyelmet érdemelnek.

Mint már említettem - jómagam nem vagyok egy ízig vérig Deep Purple fanatikus, így nem bírtam ki, hogy ne egy olyan elvetemült old skull rock fickóval, név szerint - zenekarunk dobosával - Tasos Nikosz barátommal együtt vesézzem ki ezt a korongot, aki már az anyatej mellé is Deep Purple és Led Zeppelin korongokat fogyasztott. Nikosz röviden és tömören megmondta a tutit, így egy az egyben idézem mindazt ami benne megfogalmazódott.


“Nem volt elvárás a lemezel szemben inkább az, hogy jaj, csak nem legyen rossz a vége (valószínű azért ez már tényleg az)…. Hát ez jó lett! Nem kiemelkedő semmi extra és mégis az album minden porcikájából árad egyfajta taníthatatlan könnyedség zenélni szeretés és olyan zeneiség, ami ma már gyakorlatilag nincs.

Nem ez a legjobb az újkori Purple (1996-napjainkig) lemezek közül, de messze nem is a legrosszabb...Jól is szól, a hangszerek saját hangját halljuk, nincs semmi fölös torz, nincs túl hangszerelve jók az arányok . Külön unikum hogy a dobnak valódi dob hangja van!!! Sehol egy trigg, sehol egy csattogó nagydob…mindez nagy szó egy olyan világban ahol kérdezés nélkül automatikusan kasztrálják a nagydobot csattogósra, “mert az rock”. Álom sound! Nics miről beszélni, nincsenek már hibák. Megkerülhetetlen zenei fellegvár, ami pótolhatatlan lesz. Óriási tisztelet, szeretet, az életem egyik meghatározó része, Alfa és Omega. Ez a Deep Purple ma 2017-ben is. Ennyi!”

A Deep Purple akár már egy vagy két évtizeddel ezelőtt is hősként vonulhatott volna vissza a színtérről, és egészen biztos, hogy nem voltak rászorulva még 2-3 további sorlemezre. Nem tették meg. Szerencsére nem a csúcson hagyták abba, és még ma is árad belőlük a zenélés mindent elsöprő szeretete és egyfajta példaértékű alázat a zene iránt, az viszont már valóban meglepne, ha ezután is új nagylemezzel jelentkeznének.

Ha ez a korong az utolsó, akkor bizony ennél méltóbb zárást nem is várhattunk volna. A végtelennel zárni egy örökre meghatározó zenekar történetét több mint stílusos. Örök tisztelet!
5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4812436045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum