A hetvenes években gyökerező zenék rajongóinak jó dolguk van mostanában, hiszen megjött a korábban beharangozott Earthless új albuma, és itt az új Monster Magnet is. Lehet, hogy Wyndorfék anyaga nagyobb figyelmet fog kapni, de jelen írás azért foglalkozik az Earthlessel, mert a Black Heaven minden kontextus nélkül, saját jogon is érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele.
A 2013-as From The Ages óta eltelt öt év, és hiába méltatták akkortájt rengetegen a san diegoi triót, azért nem teljesen veszélytelen egy ekkora kihagyás. Persze splitek, kollaborációban készült anyagok fenntartották az Earthless nevét, így a hosszú szünet sem tűnt annyira viselhetetlennek. Bármi is volt az ideológia a leállás mögött, működött, mert a Black Heaven egy ereje teljében lévő, friss zenekart mutat.
A triót legegyszerűbben a hetvenes években gyökerező, fuzzos, pszichedelikus rockként lehet kezelni, de még kézenfekvőbb az érdeklődőknek azt javasolni, hogy hallgassák meg a Black Heavent. Hat dal, negyven perc, ideális megoldás: az első piros pont azért jár, mert a srácok nem estek bele az öncélú monumentalitás hibájába. Az anyag végig feszes, egy percig sem tűnik unalmasnak vagy feleslegesnek. Lehet, hogy csak én kombinálok amúgy nem összefüggő dolgokat, de lehet, hogy a zenekarnak jót tett az, hogy Mario Rubalcaba dobos az elmúlt éveket a punk-hardcore szupergroup Off!-ban töltötte. Az, hogy a Black Heaven a lényegen kívül semmilyen felesleges sallangot nem tartalmaz, számomra a hardcore attitűd esszenciája, és mint ilyen, abszolút elfogadható zenekari döntés.
A nyitó Gifted By The Windet már egy ideje ismerhette az, akit érdekelt, és valóban jó választás volt az anyag promozására. Nagyjából végig azt kapjuk, amit ez a dal ígér: a középtempóból ritkán kimozduló, de ennek ellenére dinamikus, fuzzos, néhol már-már jam jellegű rockot. Nagyjából a ZZ Top tempósabb dolgai lehetnek irányadók, de nekem időnként Hendrix is beugrott, mint hasonlat; persze az elég evidens '90-es évekbeli stoner mellett. Ha ezt az egészet aktualizáljuk, ahogy mondjuk a Mars Red Sky, vagy a Samsara Blues Experiment teszi, nagyjából helyben is leszünk.
Amellett, hogy a Black Heaven egy kiforrott, egységes anyag érzetét kelti, vannak kiemelkedő és kicsit leültebb részei. A csúcspont egyértelműen a Volt Rush: ha ebből valakinek nem derül ki, hogy a trió mikor van igazán elemében, annak nem biztos, hogy az Earthless a jó választás. Ha nem is ellenpont, de talán az előbbi antitézise a záró Sudden End, amely hangulata talán kicsit jobban leül a lezárásra való törekvés során, mint azt az anyag amúgy indokolná.
A lényeg viszont az, hogy nagyon sok értelme nincs annak, hogy dalonként elemezve jussunk el arra a konklúzióra, hogy ez bizony mestermunka. Valahogyan így van ez a legkiválóbb dolgokkal, legyen szó a művészet akármelyik ágáról: látunk egy képet, egy filmet, olvasunk egy regényt, és tudjuk, hogy ez jó. Nem tudjuk megindokolni, miért, de nem is biztos, hogy ezzel érdemes foglalkozni. Azt meg fogja tenni az, aki akarja, de az átlagos zenehallgató jár a legjobban: ő az, aki élvezi az új Earthlesst, és ha vége, felteszi újra.
