A Leprous számomra a 2010-es évek Pain Of Salvation-je volt. Einar Solberg(ék) épp olyan innovatív módon állt(ak) a progresszív metal/rock irányzathoz, ahogy azt egy évtizeddel korábban Daniel Gildenlöw zenekara tette. A lecke felmondása egyik esetben sem az 1992-es, az 1994-es vagy az 1999-es Dream Theater lemezek szó szerinti tolmácsolásában nyilvánult meg, sőt mindig is a lehető legtávolabb álltak a műfaji kényszerképzetektől.
2009-től két éves gyakorisággal, megbízhatóan érkeznek a lemezek. Én csak a harmadik anyag, a Coal időszakában kapcsoltam, azóta viszont igyekszem követni Einar kalandozásait. Leprous-ügyben a kánon a Bilateral-Coal-The Congregation lemeztrióra esküszik - érteni is vélem, hogy miért. Mások meg hajlamosak korszakokba sorolni az életművet. Engem viszont a szakmailag vegyesebb fogadtatásban részesült legutóbbi Aphelion ciklusoktól függetlenül is meggyőzött, jóllehet Solberg az évek előrehaladtával egyre távolabb jutott a metaltól.
Ez sokaknál szempont, nálam a progresszív mezőny viszonylatában végképp nem az. A Melodies Of Atonement felrúgva az eddigi ciklikusságot, három év elteltével követte a hetedik albumot. Erre is van magyarázat, hiszen a mindenes Einar tavaly jelentkezett az első szólólemezével.
A Melodies Of Atonement-ről nehéz egy kinyilatkoztatásnak tűnő bölcsességet írni. A Leprous-ról kialakult képembe ugyanis az idei lemez is maximálisan passzol. A zenekar viszont már elég magas polcon van a(z európai) prog. színtéren ahhoz, hogy a hallgatóság folyton önmagának tetsző elvárásokat támasszon velük szemben. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy az ötös karakteres világa már rég kialakult. Az utóbbi pedig nem indokolja, hogy nyolcadik nekifutásra vaktában kezdjenek kísérletezgetni.
Tapasztalataim szerint a Leprous esetében maga Einar, pontosabban a főnök énekhangja az elsődleges vízválasztó. Solberg tenorja ugyanis sokaknál megközelíti az ingerküszöböt, néhányaknál pedig túl is van a komfortzónán. Ahogy a zenekarvezető személye, úgy az énekhang sem fog változni, a Melodies Of Atonementet ezen a téren mégis könnyebb falatnak érzem. El tudom viszont képzelni, hogy aki az előzmények ismerete nélkül, gyanútlanul közelít a lemezhez, annak az első négy szerzemény egy-egy hosszúra nyújtott bevezetőnek, intronak fog tűnni. A helyzet azonban az, hogy a széttördelt részei ellenére már a nyitó Silently Walking Alone is tudatosan építkezik, nem is beszélve a dinamikával variáló I Hear the Sirens-ről. Az Atonementben meg egy olyan, eseti jelleggel vissza-visszatérő zenei momentum van, ami már az első hallgatás alkalmával is memorizálható. A védjegyszerű tenor úgy igazán a My Specterben köszön be, majd a már emlegetett, dream popos részeket is bevető I Hear the Sirens után, a Like a Sunken Ship képében (némi extrém vokál kíséretében) a karcos riffek hátán teljes vállszélességben megérkezik a progresszív metal is.
A három egyszavas darab (Limbo, Faceless és Starlight) mindegyike hat perc körül mozog. Közülük az első úgy lüktet, akár egy visszafogottabb Muse szerzemény – természetesen jó néhány nem várt csavarral megbonyolítva, azokkal a szűk hat perc alatt mindvégig lekötve a hallgató figyelmét. A középső Faceless kvázi bár popként indít, de az események láncolata itt is beindul, pontosabban a végkifejlet egy drámába torkollik. A trió harmadik darabjában az amúgy zseni Baard Kolstad dobjai néhány pillanat erejéig a Tool visszafogottabb dolgait juttatták eszembe, aztán a norvégok pár másodperc elteltével már zeneileg és hangulatilag is teljesen más utakon járnak. A Portisheaddel és a kortárs progresszív metal törekvésekkel egyaránt rokon Self-Satisfied Lullaby tripje után egy újabb dráma, az Unfree My Soul zárja az idei utazást.
Nem állítom, hogy így, a nyolcadik nekifutás alkalmával a Leprousnak sikerült még feljebb srófolnia azt a bizonyos, önmaguk által emelgetett lécet, azt viszont fenntartások nélkül kijelenthetem, hogy Einar Solbergék a tőlük megszokott minőségből ezúttal sem engedtek. A maga mezőnyében a Melodies Of Atonement egy különösen releváns megjelenés.
