Nem vallom a „Nő maradjon a konyhában” elvét, de az tény, hogy kevés női énekkel felvértezett rockzene képes megfogni. Hirtelen itthonról talán csak a Dalriada neve ugrik be, amit elviselek. Mivel a Nightwish-től korábban is rosszul voltam, ezért eleve óvatosan közeledek az ilyesfajta kollaborációhoz.
A fenti pár sorból sejteni lehet, hogy a budapesti Dharma élén is egy hölgy áll, mégpedig egy nem is kicsit dekoratív hölgy, aki a sejtelmes Nicia névre hallgat. Nos örömmel vettem - a külsőn túl -, hogy Nicia tud énekelni és hála istennek hangja nem az a „mezoszoprán”, hanem nagyon is természetes, van benne némi karc. Elsőre a hangszínről a Cranbarries-es Dolores O'Riordan ugrott be, és mivel máshol is olvastam ilyen hasonlatot, megnyugodtam, hogy nem az én fülem rossz.
Ha valaki meg szeretné tippelni a Dharma által játszott zenét, akkor a kézenfekvő Nightwish, Lacuna Coil, Evanescene hasonlatok teljesen itt nem állják meg a helyüket. Alapvetően sötét tónusú modern rock/metal zene hallható itt angol nyelven, negyven percben, melybe a poptól, a darkon át sokféle mindent sikerült csempészni. A billentyűkön, samplereken kívül sok a keleties (arab) népzenei hatás is, mégse tessék folk metalra gondolni, viszont a dalok nagy része bármikor sláger lehetne, mert a kellő súlyon és sodráson túl, az agyba égő énekdallamok és harmóniák is a helyükön vannak bennük.
A csapat mindössze két éve alakult és a The First Insight című EP után az első album a Bakery-ben került rögzítésre, nem is szól rosszul, néhol talán Gurka László gitárjai túlságosan előtérben vannak, de a színvonal alapvetően rendben van. A lemezt a Poison Three Records 23 országban tette netről megvásárolhatóvá, tehát még a nemzetközi elismertség is biztosított lehet.
Amit viszont én negatívumként kell, hogy megemlítsek az Nicia angol kiejtése. Nem arról van szó, hogy helytelenül ejti a szavakat, hanem arról, hogy olyan érzést kelt az emberben, mintha olvasná a szöveget.
Viszont a tizenegy nóta, amit az albumra pakoltak igencsak rendben van. Többszöri hallgatás után azt vettem észre, hogy dúdolom a nótákat, tehát azok igencsak fogósak. Már a kezdő Devil Inside nagyon erős, bár itt inkább még a zenekar súlyosabb oldala dominál, ami itt Kelemen Gergő basszer és Kőmíves András dobos feszes játékának köszönhető. A kettes Fear Living In A Dream keleties vokál témai aztán szinte beleégnek az agyba, amit a szintén arabos gitárjáték is tovább erősít. Az ezt követő lágyabb Behind The Mask is hasonló húrokat penget, itt azonban a hideg szinti szőnyegnek köszönhetően, amolyan epikus északi metál színezte lesz a dalnak. Az abszolút modern metál Closest To őrlő riffjei és megadallamos refrénje telitalálat. A katonásan menetelő Infernal Lullaby megint hibapont nélküli, még az finn Amorphis-ra emlékeztető hangok sem rontanak az összképen. A darkos kezdésű For Men megint könnyebb darab egy olyan énektémával, ami végig emlékezetesre sikerült. A hetes Twentyfivepontfive pulzáló, ritmusközpontú dal, ahol az előzőekkel ellentétben nem az énektémák dominálnak. Nem úgy a következő dark-doom Saviour-ben, ahol Nicia szinte Cranberries-es refrént produkál. A következő Desire Me talán legszellősebb dal a lemezen, nem kevés pop-rock elemmel. Ezután éles váltás a hűvös szinti szőnyegre épített masszív riffel operáló Icon. Fenyegető hangjai az album legsötétebb dalát eredményezik. A lemezt a kiváló dobjátékkal bíró sötét Struggle zárja.
Bár nem minden műfaji klisétől mentes a Heavenly Hell, mégis olyan energiával rendelkezik, ami arra ösztökéli az embert, hogy újból és újból meghallgassa. A lemez apró hibái legközelebbre kijavíthatóak, a recept pedig tökéletesen alkalmas a tágabban vett sikerek elérésére is.
/ez az írás a zene.hu portál számára készült - köszönet a promo anyagért!/
